2019. március 9., szombat

Tavaszi fotók a Sopronbánfalvi temetőből

A Sopronbánfalvi Hősi temetőről már többször láthattatok a blogon fotókat, egyik kedvenc helyem itt Sopronban, természetesen a Botanikus kert mellett. Érdekes, mennyire más arcát mutatja minden évszakban a természet, amennyire magával ragad az őszi nyirkos-nyálkás, esős-békás hangulat, annyira lelkes tudok lenni tavasszal, amikor a hosszú fakó-fehér, savószínű ég lassan élénk kékbe hajlik, a zöld növénykék egy szemvillantás alatt hagyják maguk mögött a téli álmot és mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy mikor is borult rügybe-virágba minden.


A szomszéd kertjében nyíló kedves kis sárga virágok ösztönöztek némi kimozdulásra, és milyen jól tettük, gyönyörű idő volt, friss levegő, néhol virágillat csapott meg, a temető kihalt, hát kell ennél több?




Szokás szerint nyitott szemmel jártunk, az alábbi kis dísz (koszorú?) keltette fel az érdeklődésemet, mászkáltam már néhány temetőben, de effélét még nem láttam ilyen helyen azelőtt. Gondolom még karácsony időszakából maradhatott itt (Halottak napjához kicsit korai ez a téma, bár kinek hogy), mindenesetre egyszerre volt szívmelengető és szívbemarkoló. Vajon ki nyugszik itt, akinek a szerette ezzel a kis szarvassal fejezte ki a törődését - ilyen elérhetetlen távolságból is?

 

A temető két részre osztható, bár talán már írtam erről korábban, a később elhunytak nyughelyét egy U-alakban elhelyezkedő régebbi öv veszi körül, itt a háborúban eltávozottak kaptak emlékül fejfákat. Fájdalmas belegondolni, mekkora arányban voltak egészen fiatalok közöttük, a sírok között sétálgatva jóval több 18-25 éves élettartamról bizonyságot adó feliratot láttunk, mint idősebbekét. Fiatalabbak voltak, mint mi most, harcoltak és az egész élet, ami előttük állt, egyszerre lett semmivé. Meghalni vagy megölni valaki mást és úgy élni tovább, milyen borzasztó, és milyen értelmetlen...

A kedvenc kis virág
Az erdő felé távoztunk a temetőből, a Gloriette-kilátó irányába indultunk el, viszont nem terveztünk nagyobb távot (sajnos elég szédülős vagyok az utóbbi időben), és a talaj is igazán latyakos-masszás volt, így csak sekélyen hatoltunk be az erődbe, amikor eszünkbe jutott, vajon van-e a közelben geoláda?


Azt hiszem, nem fogtok meglepődni, volt, ráadásul egészen a közelben, lényegében vagy másfél órán át kerestük, és végig körülbelül 50 méterre volt tőlünk :) Nem voltak egészen pontosak a koordináták, nekünk meg nem volt megfelelő GPS app a telefonunkon, így kicsit izgalmasabb volt átfésülni minden négyzetcentimétert.
Egy multi-láda végső darabja volt, a másik négy ládát ugyan nem kerestük meg, de így is teljesíthető volt, ugyanis a kód - bár a másik helyek teljesítésével volt csak elérhető - , magában a ládában is olvasható volt, így a számzáras lakat nyitható lett volna - ha nem lett volna alapvetően nyitva hagyva. Tudom, hogy ez nem igazán "érvényes" találat, egyszer mindenképpen végigjárjuk a szabályos módon is.




Nagyon hangulatos volt, mint valami kalóz-kincs, valódi láda, bár nem volt igazán elrejtve, vagy a szél hordta le róla az avart, vagy az utolsó megtaláló nem rejtette el megfelelően. Eddig csak szimpla műanyagdobozokat vagy álcázott fémdobozkát, madáretetőbe rejtett csomagot, illetve egyszer egy konkrétan "elkérős", nem túl nagy erőfeszítést igénylő ládikát bontottunk, szóval üdítő kivétel volt ez azok után. Persze így az elemeknek is jobban ki van téve, de szépen karbantartják, szóval nem volt vele gond.


A Kolostor előtt sétáltunk vissza az autónkhoz, gyorsan megörökítettem a szobrokat, amiket négy éve minden nap kétszer üdvözöltem - mindig érdekes elmennem ezek mellett a falak mellett, amelyek között az első hivatalos munkámat napjait (pontosabban éjszakáit) töltöttem. Van bennem némi nosztalgia, az éjszakai körjáratok a körfolyosókon, a stílusos black metal bömböltetése, amikor üres volt a hotel, a hajnalok a belső udvaron, amikor a szökőkút vízcseppjein megtört a fény, a jellegzetes illat, amit a tetőtéri fagerendák árasztottak, a számos elolvasott könyv, a fűszeres chai tea, amit éjjelenként kortyolgattam, a fura zörejek, amelyek a régi épületekre jellemzőek (főképpen ha korábban elmegyógyintézetként a korra jellemző kezelési módszerekkel, katonai kórházként sok-sok haldoklóval, kolostorként a számos nem kívánt csecsemő eltemetett csontjaival funkcionáltak),  a jellegzetesen bizarr álmok, amelyekre ébredtem, ha időnként elszenderedtem. 

Nosztalgikusan jönnek elő ezek az emlékek minduntalan, de örülök mégis, hogy vége, jól van ez így. Vannak dolgok, amiket jó, hogy megtapasztaltuk, átéltük, de nem kell, hogy örökös része legyen az életünknek.

Inkább aktuális az élmény, amikor pár éve Gelkáékkal és a She - about everything bloggerinájával menekültünk be az eső elől és szórakoztattam őket a történetekkel a város alatt rejtőző pincerendszerről, és a bérelhető szobáról, amelyet annak idején ravatalnak használtak, most mit sem sejtő vendégek töltik ott a szabadidejüket. Nem lennék népszerű idegenvezető a hagyományos emberek körében, azt hiszem :) De Ti lehet, hogy élveznétek.


Ha már város alatti pincerendszer, találtunk egyizgalmas félig nyitott vasajtót, hát gondolhatjátok, hogy úgy zsigerből éreztük, hogy ez nem lehet véletlen :D Bekukkantottunk, és egy lefelé vezető járatrendszert találtunk, meg egy jól megtermett felháborodott denevért, amit megzavartunk és vadul repkedett össze-vissza. Nem zavartuk sokáig a dagi batmant, de azért körülnéztünk kicsit. A járat befelé lejtett, a szél behordta az avart, amit egy idő után köves út követett. A boltíves tető/falak csupa kavicsból kerültek kialakításra, de elég stabilnak tűnt. Jó pár méter megtétele után elágazáshoz értünk, de a telefonom merülőfélben levő mivolta miatt (egyéb zseblámpa nem volt nálunk, Gáborom telefonjával rögzítettem) nem mentünk tovább. 'T' alakban ágazott el a folyosó, hosszan, az egyik irányból szellő érkezett hozzánk és fényt láttunk. Lassan sötétedett, így már nem mentünk vissza a viharlámpásunkkal, de izgatja a fantáziámat a dolog. Ez már urbexnek számít? :D Na mindegy, remélem a blogon még elő tudom szedni ezt a témát, mert van egy-két érdekes elképzelésem.


Épségben hazaértünk végül, közben jól elfilóztunk a tényen, hogy gyakorlatilag hetek, hónapok telnének el, mire valakinek feltűnne, hogy hiányzunk, ha a munkahelyet nem számítjuk, nem volt éppen egy megnyugtató gondolat. 

A házunk közelében bukkantam az alábbi rózsaszín kis virágra, igazán kellemes illatával és szokatlan színével nem tudtam ellenállni, hogy lefotózzam, főleg ezzel a rózsaszín-fehér házzal a háttérben. Tudom, rózsaszín, gondolom most páran felhördültök, hogy meh, de hát ugyan már, mindenben meg kell látni a szépséget. Vagy legalábbis érdemes.


(A fotókat 2019 márciusában készítettem.)

5 megjegyzés:

  1. Jó volt ez a bejegyzés. (-: Hű, én nem bírnám ki, hogy ne látogassak vissza abba a pincerendszerbe! :D Szerintem ez már nevezhető urbexnek, engem nagyon vonz ez a dolog, sajnos amerre lakom nem igazán van erre lehetőség....

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én sem gondoltam, hogy van ilyesmi ami "látogatható" lenne (jó, tudjuk hogy nem az :D), aztán mégis...
      Melyik városban/megyében laksz? Most ugrott be, hogy nem is tudom, pedig a körmös blogodat évek óta nézegetem. Elsiklottam volna fölötte? :(

      Törlés
  2. Igazából az emberek szeretnek borzongani, szerintem a legtöbben megjátszott hördüléssel élvezkednének az ijesztőbb infómorzsákon ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, felvettük videóra az akciót :D Bazi izgi, sikongatok meg sötétség van és found-footage-feeling :D Legközelebb mindenképpen visszük a viharlámpát ha "véletlenül" arra járunk.

      Törlés
    2. Aww, milyen jó rövidfilm lehetne belőle :D

      Törlés