Életképek #08 / Helyzetjelentés / Gépház

Némi  magyarázattal szeretnék szolgálni az utóbbi időben tapasztalható inaktivitásról, arról, hogy miért érzem úgy, hogy kellett a változtatás (blogtéren is), és hogy milyen irányban szeretném, ha zajlanának a dolgok a továbbiakban.

A GÉPHÁZBÓL

Az motoszkált a fejemben pár napig, hogy nagyon át kellene szelektálni mindazt ami a blogon található, részben a lentebb leírtak miatt (sok dolog nem aktuális/ felesleges, nem úgy fogalmaznám/átírásra, bővítésre szorul, vagy egyszerűen csak nem akarom, hogy elérhető legyen). Ezek nagy része vagy személyes bejegyzés volt, vagy idegen anyag, ami másutt is fellelhető. Szeretném, ha a blogon első sorban (mondjuk 90%-ban) a saját tartalom legyen a domináns, csak igazán ritkán forduljon elő olyasmi, ami máshonnan való (gondolok itt képcsokrokra, stb., nyilván listák, zeneajánlók, egyebek maradnak).

Szóval amit jelenleg a blogon találtok, az marad, a címkéket egységesítettem, a menükben a linkeket javítottam, ha soha többet nem nyúlnék hozzá, akkor is azt tudom mondani, hogy korrekt módon használható, szegény eléggé el lett hanyagolva az elmúlt egy évben. (A blogbejegyzéseken belüli belső linkek nem kerültek még javításra, szépen lassan haladok majd azokkal is, de 450 bejegyzést nem megy egyik napról a másikra javítani - ez a helyzet a "tetszik" gombokkal is, ahol a linkek még mindig a shadow & light posztokat mutatják, azaz "elveszett" minden lájk, amit valaha nyomtatok - sajnálom is, nem is, a fő hogy én tudom mennyi volt, sokat jelent, de nem az, hogy konkrétan kiírva látszik, hanem a tudat, hogy tetszést váltottam ki.)

Azon vacilláltam, hogy költöztessem-e saját tárhelyre (akinek esetleg újdonság, a Blogger.com ingyenes rendszerét használom), vagy maradjon itt továbbra is. Őszintén szólva nem szimpatikus a Wordpress, tudom, hogy rengetegen használják, de nehezen megvalósítható és alakítható az, amit én szeretnék, viszont régimódibbak az elképzeléseim, mint amilyenek a trendek manapság. Szóval bár vannak olyan megoldások és sablonok, amelyekben látok fantáziát, csak ez önmagában nem vonz.

Ami miatt végül a maradás mellett döntöttem, az a tény, hogy a Blogger elég stabil és megbízható, ezer éve létezik, Google termékként aligha fog bedőlni, és ha valamilyen okból kifolyólag nem tudnám fenntartani a saját tárhelyet (akár anyagi okok miatt, akár egyszerű hanyagságból - volt már példa ideiglenes domainnév-inaktivitásra, mert egészen egyszerűen megfeledkeztem a lejárati dátumról; akár jómagam végleges távozása okán - bár bízok benne, erre még jó ideig nem kerül sor, esetleg egész egyszerűen megunom), megnyugtató a gondolat, hogy a közreműködésem nélkül is "örökre" fennmaradhat amit most itt láttok.

Biztonsági mentés úgyis készül róla rendszeresen, ha esetleg a szolgáltató megszűnésére kerülne a sor, bármikor exportálható.

Szóval aki aggódott a blog megléte miatt, megnyugodhat, bár valóban nem mennek olyan gőzerővel a dolgok, mint régen (és akkor még igazán eufemisztikusan fogalmaztam), a blog marad.

  

AZ UTÓBBI ÉVRŐL ÉS RÓLAM

Az előző, efféle hosszú posztban írtam róla, hogy elfoglalt voltam és emiatt nem jutott elég idő/energia a blogra, meg úgy egyáltalán bármire, viszont ez csak részben igaz, normál esetben ekkora terhelés mellett nem okozott volna gondot legalább havi 1-2 bejegyzést összehozni, és nem csak afféle felszínes félszívvel születő tartalmat, hanem rendesen, hasznos és teljes dolgot, amelyben igazi munka van, amelyet öröm olvasni/befogadni.

Eljutottam odáig, hogy egyszerűen nem voltam rá képes, a Glamour napos haul-videót is gyűlöltem megvágni, láttam azt az üres, stresszes és feszengő embert, aki akkor voltam, és konkrétan ellenszenvet éreztem aziránt a nő iránt, aki a monitorról nézett vissza rám. Ebben nincsen semmi önutálat vagy önsajnáltatás, csak eljutottam arra a pontra, hogy rájöttem, hogy ami belül gond, az már kívül is látszik, és ezt nem akartam megörökíteni, sajnos ez írásban is nagyon átjött, amíg még volt motivációm (vagy legalábbis kényszerítettem magam, hogy tegyek valamit), akkor is átszivárogtak azok a dolgok, amik bennem zajlottak.

Szeretnék is beszélni róla, nem is, fura ez a kettősség most bennem. Nagyon sokáig, tulajdonképpen egész életemben azon voltam, hogy fenntartsak egy látszatot, hogy ne derüljön ki, mi folyik nálunk, milyen dolgok történnek otthon, és most, jócskán felnőttként sikerült tudatosan átlépnem azt a határt, ahol az "így volt, mert ezt csináltatták velem" és az "így van/lesz, mert ezt szeretném csinálni" összeér.

Ez azért nagyon fontos dolog számomra (és azoknak is, akik hasonló cipőben járnak), mert a gyerekkor végével, a felnőttkor kezdetével nem történik olyasmi, hogy automatikusan levetkőznénk a minket ért hatásokat, a neveltetésbeli berögződéseket, a dolgokat, amelyek történtek azelőtt. Az ember betölti a bűvös 18-ast, és nem válik automatikusan új emberré, nem tud másként, valami különleges extra érettséggel vagy megértéssel fordulni az őt ért hatások, személyiségbeli torzulások felé, és hiába kérhető számon hivatalos módon, a változás, a fejlődés nem így működik, rengeteg idő eltelhet, mire valaki rájön, hogy valami nem stimmel.

Ez különösen akkor izgalmas, amikor olyan normákat örököl/kap a gyerek, amelyek végigkísérik az életének egy pontjáig, észre sem veszi, hogy ami körülötte zajlik, nincs rendben, hiszen mindig is az volt, mindig is az lesz, sosem volt másképpen, miért is lenne másképp? Persze lehet mondani, hogy miért nem látja az illető, hogy másutt nem úgy megy - ember legyen a talpán, aki képes (főleg minél fiatalabban) ellene menni azoknak, akik esetenként irányítják, eszközként használják, megfélemlítik, terrorban tartják őt.

Néhányan valószínűleg tudjátok, a többség talán nem, elég komoly családi problémák voltak nálunk "otthon", ami az elköltözésemmel csillapodott ugyan (kikerültem a közvetlen"veszélyből", de ezzel együtt nem tudtam megszabadulni azoktól a motívumoktól, amelyek belém ivódtak, kialakultak, és nem tudtam elvágni a szálakat, amelyek mérgeztek a közelmúltig, a mai napig).

Különös volt azzal szembesülni, hogy valójában mennyire nem sikerült a "régi dolgokat" feldolgozni, azaz hiába nem foglalkozik vele az ember, nyomot hagy, és ez hatással van a jelenre, befolyásolja. Ha nincsenek megfelelően a helyükön kezelve a múlt történései, hiába vet rá fátylat az ember, ássa el és nem is törődik vele, attól még az ott lesz, és semlegesítés hiányában folyamatosan szivárog és mérgez, ami tönkreteszi a jelent és a jövőt is, még ha nem is tűnik ez fel egyértelműen.

Történt valami a közelmúltban, amivel szembesülve el kellett döntenem, hogy elfogadom azt, hogy számos, rengeteg dolog a múltban nem volt normális, ezáltal szintén számos dolog nem megfelelően alakult ki bennem - gondolok itt az emberekhez, saját magamhoz, a világ dolgaihoz való hozzáállásomról, illetve a normákról, amelyeket nem sikerült, vagy nem megfelelően kialakítanom magamban - nem megfelelő követendő példa, illetve félrecsúszott nevelés nyomán.

Szóval döntenem kellett, hogy továbbra is görcsösen kitartok a "minden rendben" mellett, amiről egyértelmű volt, hogy semmi sincs rendben, vagy előveszek mindent és újraértelmezem magamat. Természetesen nem tudtam mást tenni, mint az utóbbit, mert a végén már fuldokoltam az életemtől, és a legrosszabb az volt benne, hogy fogalmam sem volt, miért. Évről-évre rosszabb lett. Persze, mert nagyrészt nem aktuális dolgok voltak azok, amelyek fenntartották ezt az egészet - ugyanis látszólag abszolút rendben volt az életem. Sokat beszélgettünk erről az édestestvéremmel, arra az amúgy egyértelmű következtetésre jutottunk, hogy hiába lehet meg az embernek mindene, amit el lehet képzelni, ha fejben nincsen rendben, és nem képes örülni ezeknek a fizikai és egyéb javaknak, körülményeknek.

Egy hosszú évek, évtizedek alatt kialakult és a háttérben alattomosan, folyamatosan megbúvó dologtól megszabadulni, ami nyakörvként váj az ember torkába és pórázként ránt vissza, ha egy kicsit is jobban érezné magát, nem úgy megy, hogy este gondol egyet az ember, és másnap már szabadon és boldogan ébred. Már csak magára a tényre is rádöbbenni, hogy a boldogságélmény maga nem ez, nem minden ember érzi azt a folyamatos feszültséget, ahonnan sok-sok jóval nem csak semleges, hanem pozitív irányba is képes átbillenni a mérleg, és az lenne normális dolog, ha nem billenne vissza szinte azonnal - élve a fentebbi nyakörves példámmal, mintha egy nekiiramodó kutyát fognának és rántanának vissza azonnal, ahogy megtesz pár métert a valaki által nem kívánt (jelen esetben pozitív) irányba.

Nagyon nehéz mindent kiásni és kipucolni, hogy ne mérgezzen tovább, hagyjon egy olyan természetes életteret, ami mindenkinek alapvetően megjár. Nagyon nehéz minden hazugságról elfogadni, hogy hazugság, úgy, hogy a logikus, józan eszed teljesen tisztában van vele, de a szíved döbbenten kapkod, hogy nem, biztosan csak félreértés minden minden, mert túlságosan fájó és szomorú a valóság. Nagyon nehéz fejben mindent újraállítani, főleg hogy csak remélni lehet, hogy az új értékrend, az új viszonyulás helyes, vagy legalábbis nem ártalmas annyira, mint ami azelőtt volt.

Viszont úgy gondolom, megéri. Amikor meghoztam azt a döntést, hogy kibogozom azt a hatalmas gubancot, kitisztítom a mocsarat, ami zajlott - és amire rádöbbentem, jelenleg is zajlik -, olyan, mintha egy másik ember tette volna. Nem telt el sok idő, lényegében 5 hónap, de ha felidézem az akkori magam,már így is érzem, milyen idegen, mennyi változás történt bennem azóta, és ez jó. Persze nagyon sokszor megfordult a fejemben, hogy talán hagyni kellett volna az egészet a fenébe, jó az úgy, ahogy van, mert nem tudom végigcsinálni, de ez nem igaz, duplán: végig tudom csinálni és nem szabad úgy hagyni a dolgokat ahogy vannak, ha ártanak, mert minden nappal csak rosszabb lesz, több, és nehezebb.

Így is veszettül gyászolom a rengeteg elszalasztott lehetőséget, az esélyeket, amiket elvettek tőlünk, a "lehetett volna" és a "van/lesz" közötti roppant szakadékot, ami minden egyes nappal csak növekszik. Érdemes így? Letaglózó felfogni a veszteség súlyát. Esélyek, amelyek nem lesznek újra; kapcsolatok emberekkel, amelyek már nem alakulhatnak ki; lehetőségek, amelyekkel már nem fogunk tudni élni - és nem a saját hibánkból vagy döntésünk okán.

Egyszer biztosan fogok erről írni vagy beszélni, még ha nem is a konkrét történtekről, de arról, hogy milyen ráeszmélni arra, hogy baj van, milyen érzés az, amikor eszköz vagy, fogyóeszköz, ami a cél érdekében sérülhet és tönkremehet, milyen erre rájönni, és milyen az, amikor tudatosul, hogy az életedet nem te irányítod, a valóság olyan módon, ahogy te megszoktad, mert olyannak mutatták és nem kérdőjelezted meg, nem létezik. Hogy érdemes küzdeni az irányításért saját magad fölött, mert több vagy, mint valaki kiterjesztett "végtagja", egy funkció vagy egy szerep, amiből előny és haszon adódik. Rohadtul fájdalmas ahogy a "minden rendben" leolvad, szembesülni azzal, amit alatta találsz, még inkább. De nem lehet így leélni egy életet, ha egészséges, teljes életet szeretnél. Felismerni, megvizsgálni, kideríteni, felállni, kimondani, harcolni, elvágni a mérgező szálakat - magadért. És közben gyászolni mindent. Újra és újra megkérdezni, hogy miért kellett ezt így. Szem előtt tartani, hogy lehet, lesz majd másképpen is. Rendületlenül menni előre, amíg elszakadnak a nyakörvek, pórázok.

Az egészségem nem a legjobb sajnos, eljutottam egy pontra, ahol már elég nyilvánvaló problémák adódtak, félő volt, hogy hogyan tovább, egy valószínűleg rég óta fennálló testi "nem megfelelőség" is kiderült, amit sosem vizsgáltak azelőtt, de legalább tudunk róla, ezerszer jobban vagyok, mint pár hónapja. Nyugi, megmaradok, csak veszettül megkeserítette az életemet. Áldom az eszem a növényi alapú & gluténmentes táplálkozásért, hogy legalább az életminőségemet javította, bár talán ha nem álltam volna át annak idején, a panaszok miatt előbb kiderülhetett volna. Majd egyszer beszélek/írok talán erről is, "majd egyszer", amíg nincsen olyan tanulsága, amit átadhatnék általa, addig nem látom értelmét csak úgy közölni a nagyvilággal :D Persze tanulság meg "raise awarness" van így is, de amíg nem telt el bizonyos idő, nehéz, illetve nem biztos, hogy lehet megfelelő következtetéseket levonni. Mindenesetre vigyázzatok magatokra és ne hanyagoljátok el, ha figyelmeztet a testetek!

Itt vagyok most. A nehezén túl, de egy cseppet sem mondhatom, hogy nincs belőle még hátra rengeteg munka - hónapok, évek, ki tudja -, de legalább elkezdődött. Nem tudom, mi lesz azután, már most is nagyon idegennek érzem, amilyen voltam, abban viszont biztos vagyok, hogy azok a dolgok tűnnek el, amelyeket nem szerettem, és olyan dolgok jelennek meg, amelyekre mindig is vágytam. Nyilván megvisel az egész folyamat, de látom az ívét, és felfelé mutat. Nagyon hálás vagyok Gáboromnak és az édestestvéremnek, amiért vállvetve birkózunk ezzel az egésszel, és hősiesen helyt állnak, még ha sokszor nagyok is a pofonok, és igazán nem egyszerű.

Hogy ez Titeket mennyiben érint? Biztosan látjátok, hogy bizonyos szintnél megálltak a személyes bejegyzések, videók, ennek oka, amit fentebb említettem, hogy a részemmé vált, hogy titkolni kell mindent, nehogy kiderüljön. Emiatt sokszor felszínesebbé váltak itt a dolgok, illetve az emberi kapcsolatok, mint ami jó lett volna - szívesen lettem volna őszintébb, de rettegtem, hogy kiderülnek a dolgok. (Kérlek, ne értsetek félre, nem hazudtam - hacsak a "minden rendben/minden normálisan zajlik nem hazugság" - de, igen, az - , csak éppen titkoltam a dolgokat -- ki akarna szívesen beszélni a folyamatos bántalmazásról, elszigetelésről, irányításról, stresszről, önbántalmazásról?) Ez változófélben van. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy kiteregetem a magánéletemet, csak bízok benne, hogy képes leszek közvetlenebb lenni, kevésbé feszengő, szorongó. Többet adni és lazábban, barátságosabban. Hagyva elillanni a szégyent, bűntudatot és szorongást azokkal a történésekkel, dolgokkal kapcsolatban, amire nem volt ráhatásom, csak elszenvedője voltam. Hogy az életemet ne kelljen korlátozottan, örökké ezeknek a dolgoknak az árnyékában élnem.

Remélem, tudtok együtt örülni az újonnan érkezett pozitív dolgoknak és a régi negatív dolgok távozásának. Meggyőződésem, hogy mindannyian jobban járunk így.

TERVEKRŐL ÉS KONCERTEKRŐL

A blogot tekintve, töröltem a személyes bejegyzések nagy hányadát, ezt már említettem, szeretnék újra több tartalmas posztot, az efféle személyes mindenfélét néhány havonta megejteni - jó ez így, mert ad némi információt (min jár az eszem, hová mentem, mit csináltam és a többi), de nem billenti át nagyon az egészet kifejezetten az "énblog" kategóriába, azt azért nem szeretném. Oké, ezt nem feltétlenül támasztja alá a Shadow and Light -> GabriellaHel névváltás, de annak leginkább két fő oka van: az egyik, hogy mindenképpen szerettem volna magaménak tudni a GabriellaHel.com domain nevet, nyilván parlagon nem akarom hagyni, új projektbe nem akarok vágni, viszont a fő,  hogy a Shadow & Light keresőszavakra dob mindent a Google, amit el lehet képzelni, a GHel pedig "én" vagyok :) 

A személyes bejegyzések törlésének oka leginkább, hogy maximum nosztalgikus értéke van, nem "örök értékű", már ha lehet ilyesmit mondani bármire is, és nagyon szétszórt módon kerültek a blogra, ha egy-egy hosszabb (ehhez hasonló) komplex posztról lenne szó, intenék, hogy oké, de így "szemét" csak, az informatívabb bejegyzések arányát hígítja. (El van mentve minden, szóval bármikor visszaállítható, meg bejegyzésenként is archiválok mindent a saját gépemen - dolgozik az irattáros/gyűjtögető elme -, szóval bármi előkereshető bármikor, nem olyan szélsőséges húzás ez. Emlékszem, milyen elképedve, szörnyülködve lestem, amikor Eszter csinálta ugyanezt évekkel ezelőtt, most meg ugyanott vagyok - fel kell nőni ehhez azt hiszem.)

Szeretném felpörgetni a Youtube csatornát kicsit, van kb. egy tucat ötletem (ha szeretnétek valamit konkrétan, írjátok meg, kitalálok rá valamit, ha látok benne fantáziát vagy kivitelezhető), illetve havonta kettőt szeretnék azért írni (a havi egy kicsit soványka, de egyelőre többet nem szeretnék célul kitűzni, majd jön ahogy jön).

Szeretnék több kreatív fotósorozatot, már alig várom, hogy szebb idő legyen, zöldüljön minden és hosszabb időre is kimerészkedhessünk :) Hogy őszinte legyek, nagyon szívesen kipróbálnám magam a kamera mögött, csak nemigen van kit fényképeznem - szegény Gáboromat majd noszogatom érte, de mégis, sajnálom, hogy nemigen van olyan nőismerősöm, akivel olyan képeket készíthetnék - nos, mint amilyet magamról is szeretnék kb :D

Idén kiötöltük, hogy elmehetnénk valami nagyobb lélegzetvételű dologra - nem szoktunk nyaralni járni vagy ilyesmi, az elmúlt 10 évben kétszer voltunk a Balatonon pár éjszakát, ami Somogy megyeiként nem olyan nagy durranás - és idén jó lenne valami izgalmas dologba kezdeni. Külföldi fesztiválon tűnődtünk, de maradt egyelőre a külföldi nyaralás, előbbit macerásabb összehozni, előbb el kellett volna kezdeni gondolkodni rajta. Egyelőre autóváltás közepén állunk, ezen múlik jelenleg, hogy hogyan alakul majd. (Amúgy a jogsiig még a kötelező óraszám fele-kétharnada hátra van, hónapok óta nem vezettem egy métert sem - nem, a saját autónkat sem. Néhány hét és remélem, újra riogathatom Sopron lakosságát.)

Szeretnék látványosan jóval több koncerten részt venni. Ha lesz OGT, azon nyilvánvalóan mindenképpen, illetve a Black Nail Cabaret most már nem szabadul tőlem muhaha Pseudopop albumot szeretném élőben is hallani, egyelőre még csak egy külföldi esemény van megadva, de figyelek, hogy mikor lesz bejelentve a hazai bemutató. A többiről elképzelésem sincs egyelőre, de résen vagyok, hátha hallok valami igazán érdemlegeset (pl a Sisters of Mercy megint turnézik Európában, nyilván a közelünkben nem, úgyhogy passz, de jó lenne valami régi, nagy kedvencet "kipipálni", mint tavaly a Die Krupps/FLA-t).

Több zenei bejegyzést szeretnék írni, rájöttem, hogy jobban élvezem őket (koncertbeszámoló, zene vagy banda ajánló, stb.) és szeretném ezt kihasználni, amíg megvan a lendület.

Blogsale lesz hamarosan megint, a fentebb dióhéjban kifejtett folyamat részeként felszámolófélben van az a szemétdomb ami a múltam raktárhelyiségünkben (aka "dühöngő") leledzett. Még Kaposvárról is rengeteg cuccot hoztunk fel, de itt - a nagy helyiség megléte folytán - szabadultak el igazán a dolgok. Sokszor említettem már, hogy egy nem igazán egészséges gyűjtögetésem/ragaszkodásom volt, ami roppant teher, mert megakadályozott abban, hogy megszabaduljak bármitől, a folyamatos bűntudat, lelkiismeret-furdalás, ami zajlott bennem, hacsak arra gondoltam, hogy esetleg megváljak bármitől amit kaptam vagy beszereztem, nem hagyott megfelelően dönteni és cselekedni. Említettem már azt is, hogy ennek az oka feltehetőleg az, hogy az életem egy jelentős részében nem igazán volt olyan, ami "az enyém" lett volna, még rendesen privát szférám sem, emiatt aztán amint elkerültem otthonról, kaptam valamit, ami előtte nem volt: lehetőséget arra, hogy jogom legyen valami fölött, hogy dönthessek, hogy valami 'az enyém' lehessen. Ez a szakasz 10 évig tartott az életemben, idén januárban kattant be valami, amitől sikerült kioltani azt a sürgető késztetést, hogy ragaszkodni kell mindenhez (még az igazán értelmetlen és használhatatlan dolgokhoz is).

Izgalmas így utólag rájönni, hogy mennyire igyekeztem ezekkel a fizikai dolgokkal betömni azt az űrt, amit a saját életem felett való irányítás hiánya okozott. 

Persze az elmúlt kb. 2-3 évben már rendszeresen hallgattam minimalizmussal, rendezettséggel, stb foglalkozó videókat, de csak apró lépésekben és látványában nem nagy eredményekkel sikerült csak haladnom - hiszen nem a ráfordított idővel és energiával volt a gond, hanem a hozzáállásommal. Tisztán emlékszek arra az estére, amikor átfordult a dolog, egy fél órával előtte még görcsösen, lelkiismeret-furdalással és bűntudattal tele gondoltam az egészre, aztán ott álltam, mint valami gép, körülnéztem és az zakatolt a fejemben, hogy úristen, mi a fenét műveltem idáig. És végre jól érzem magam, mintha egy hatalmas terhet cipeltem volna eddig amit most lettem képes lerakni. (Oké, fizikailag még mindig van mit átnézni, kiszórni, de az oroszlánrésze megvan. Ne aggódjatok, a nagy része újrahasznosítandó/szelektív, ruhagyűjtő konténeres, illetve olyan cucc, amit az Ingyen adom Facebook csoportokban hirdetek majd meg -- És hogy aktuális legyen, egy részét itt a blogon, blogsale formájában, azért van pár cucc, amivel kapcsolatban belenyugodtam, hogy közületek tuti van, aki jobban szeretné, többet használná, így jobb helyen lesz másutt. Szóval arányaiban minimális a tényleges "kuka".)

Mint tanulság mondom, hogy sokkal jobb érzés úgy birtokolni dolgokat, hogy azok vagy funkcionalitásukból adódóan szükségesek, vagy jó érzést, örömet okoznak - nem pedig azért tartogatni valamit, mert folyamatos bűntudatot/lelkifurkát (haha) okoz a gondolat, hogy mi lenne ha meghoznánk a döntést és búcsúztatnánk az adott dolgot. (Igen, ismerős lehet, olvastam Marie Kondo könyvét, de nem értek vele maradéktalanul egyet. Igen, van, amivel egyetértek, de nagyobb részben inkább felidegesített, számomra olybá tűnik, hogy esetenként az efféle magatartás inkább a sokat szidott  fogyasztói társadalmi problémákat pörgeti fel, mintsemhogy megoldást nyújt - a másik blogomon írtok majd erről, addig is ott a link a molyos értékelésemhez.)

Szeretnék idén is pár napot fent tölteni Budapesten egyedül, csak úgy kiszakadni mindenből, róni a várost, egyedül lenni. Nem tűnik extra dolognak, de nekem hatalmas élmény volt, hiába voltam abszolút egyedül, mégsem voltam magányos, hanem szabad. Persze Gáborral végig tartottuk telefonon a kapcsolatot, és felemelő volt a tudat, hogy bár egyedül vagyok, van, aki hazavár, az a stabil erőteljes érzés, ami összekötött a távolságtól függetlenül, sokkal intenzívebbnek érződött, mint amikor folyamatosan együtt lógunk. Biztos ez másnak nem akkora különlegesség, de mi igazán össze vagyunk nőve, ami kellemes és kényelmes, és pont emiatt is volt fura egy ekkora tér - nem hiányzik gyakrabban, de évente egyszer lehet hogy igényelném.

***

Aztán a többi majd jön közben, nincsenek nagy elvárásaim, csak ezt a dolgot szeretném letudni (vagy legalábbis előrébb tartani benne) ami most zajlik.

Azt hiszem, mondhatom azt, hogy ez az eddigi legőszintébb posztom (még úgy is, hogy most is kb. kerülgetem a lényeget), ami fura, tudom, hogy "félnem kellene" megnyomni a közzététel gombot, "félnem kellene" attól, hogy ki mit fog gondolni vagy szólni, "félnem kellene" attól, hogy "kiderül minden", de tudjátok... nem félek. Ebből is látom, mekkora utat tettem meg, és következtetek, hogy mennyi változás fog még történni ezek után.

Remélem, választ adtam néhány kérdésre, ami esetleg felmerült bennetek, sikerült csökkentenem egy eddig fennálló kényszerű távolságot, esetleg reményt adnom a hasonló helyzetben levő embereknek (remélem, hogy nem vagytok sokan, de tudom, hogy sokan vagytok, mert ha csak egy ember is ebben van, az is pont eggyel több, mint amennyi kellene).