Azon keseregtem (bár ez talán nem a megfelelő jelző rá) az utóbbi időben, hogy mennyire nem jut idő semmire, és amikor magamban soroltam az elvégezendő feladatok véget nem érő hosszúságú listáját, arra jutottam, hogy a blogolás is mennyire olyan dolog, amit hagytam elsikkadni némileg az utóbbi időben (oké, ott vannak a videók, de mégis), és amikor visszakeresgéltem, mikor írtam olyan istenigazán hosszabb, kifejtős-értelmes bejegyzést utoljára, elképedve szembesültem vele, hogy idén lényegében nem kerültek ide más jellegű bejegyzések, mint fotócsokrok vagy listák illetve természetesen a videók, amelyek amúgy nyilván megtekinthetően Youtube-on is.
Ez őszintén meglepett. Emlékszem arra az időre, amikor minden nap írni akartam valamit, ha más nem posztolni egy képet, vagy zenei videót, idézetet, bármit, még ha saját, hosszabb gondolatmenetet nincs is érkezésem közzétenni, ez lassan a fősuli végeztével redukálódott a heti kettő, majd heti egy alkalommá, végül lassan annak örülök, ha legalább havi egyszer sikerül valamit összehozni, ha kétszer, már boldog vagyok.
És bánt ez valamilyen téren, mert (főleg régebben, de elvétve még mostanában is) rendszeresen kaptam olyan leveleket, amelyek arról szóltak, hogy milyen jó, hogy terjedelmesebb, és elsősorban nem ruhaközpontú dolgok fordulnak elő a bejegyzések témáiként, mostanra viszont kelletlenül, de be kell látnom, hogy nem tudom tartani azt az ütemet, mint régen. Ez akkor aggasztana igazán, ha videóformában nem kompenzálnám valamelyest (azért sikerült pár komolyabb témát érintenem, pl a Goth szubkultúra kérdezz-felelek vagy a Goth és egyéb szubkultúrákról videóimban), viszont akkor is, bosszant a helyzet.
Főleg amiatt mert volna mit, csak amikor van idő, akkor már energiám nincs, a legtöbb esetben meg persze idő nincs rá. Nem is gondolnátok, mennyi sebtében összeírt vázlatom pihen piszkozatként arra várva, hogy rendes kis poszt kerekedjen belőle.
Vagy egyszerűen a VeganNoteszre dobok valamit, az gyorsan megvan és (legalábbis ehhez képest) sok embert érdekel. (Ez nem azt jelenti hogy attól kevesebbet érne számomra bármely ember, aki ezt a blogot olvassa, mint akik másik követőtáborába tartoznak, csak ott egyszerűen többen vannak. Nagyon hálás vagyok itt mindenkinek, különösen azok kedvesek a szívemnek, akiket rendszeresen látok aktívkodni - akár lájkolni, akár hozzászólni, itt vagy Facebookon, Instagramon, akik meg privátban írnak pláne, sokkal "intimebb" és közelebbi ez az olvasótábor, mint a másik blogé, és ezt nagyon szeretem. Még az OGT után elhatároztam, hogy felveszem a kapcsolatot azokkal, akik gyakran fejezik ki, hogy tetszik nekik, amit csinálok, tényleg, miért ne, lehet, hogy jó kapcsolatokat, barátságot veszítünk mindketten, csak mert egyikünk sem nyit, nem? Aztán: időhiány. *sóhaj* )
Igazán tudom, nem sok értelme van ezen keseregni, viszont nagyon régen nem volt Életképek/ Életjel sem, arra gondoltam, fordítok egy kis időt erre, legalább valami történik, talán így könnyebben megy majd, hogy rávegyem magam, hogy kissé életet leheljek ebbe a blogba. (Nem, se bezárni, se törölni nincs szándékomban, még ha soha többet nem is írok, megmarad itt, rengeteg időt és energiát /meg némi pénzt is/ fordítottam rá, sok minden utólag is hasznosnak és abszolút vállalhatónak találok, bizonyos témákat magyar nyelven amúgy nem elérhetőnek, így sajnálnám elvenni a lehetőséget attól, akit érdekel, esetleg a jövőben olvasná).
*** NYELVTANULÁS ***
Szóval, az utóbbi időben három dolog foglal le igazán (a szokványos munka-párkapcsolat-háztartás trió mellett), az első, a német nyelvtanulás. Néhány hete beiratkoztam egy tanfolyamra (semmi extra, csak egy helyi tanúsítványt ad, de különösebben az sem foglalkoztat), még középiskolában tanultam németet, előző munkámhoz (a kolostor-recepció) kellett, de aztán az elmúlt három évben nemigen erőltettem meg magam. Így, hogy ennyire közel az osztrák határ, meglehetősen kellemetlenül és kiszolgáltatottan érzem magam attól a ténytől, hogy meglehetősen szűk a szókincsem és zavarba ejtő a nyelvtan-tudásom. Nem csak a túráink, vásárlásaink során zavar ez, de hosszú távon igazán kellemetlen (annak idején azzal a többé-kevésbé határozott szándékkal költöztünk fel Sopronba, hogy "csak egy lépcsőfok", aztán itt ragadtunk - nem véletlenül, mindketten szeretjük a munkánkat, azért elég szerencsésen alakulnak a dolgok, de hosszú távon mindenképpen előnyös lenne - mi is fiatalok vagyunk még, ahogy mondani szokás).
Azon vacilláltam, hogy az újrakezdő vagy a középhaladó csoportba jelentkezzek-e. Meg sem fordult a fejemben az utóbbi, ugyanis tudom hogy tényleg csak másodnyelvként tanultam, a ragozást annak idején nem igazán sajátítottam el, és tisztában vagyok vele, hogy nagyon célirányú és alapvető szókincset sikerült összegyűjteni - na és ebből még felejtettem is. (Gyakorlatilag körülbelül 10 éve tanultam iskolarendszerben, aztán talán 4 éve igyekeztem magamtól feleleveníteni.) Viszont a felmérő-teszt jól sikerült, ajánlották, hogy gondoljam meg.
A próbaóra után úgy döntöttem, hogy bőven elegendő lesz az újrakezdő, ugyanis hiába értettem mindent, egyszerűen nem tudtam megszólalni - és nem azért, mert nem ismertem volna elég szót hozzá, hanem csak nem ment és kész. Ami nem vall rám. Feltételezem a tévedéstől való félelem, vagy a fene tudja, de pocsékul éreztem magam.
Mostanra érdekes, hogy érzem, mennyi minden elfelejtődött, és pontosan hol vannak a hiányosságok, és ez nagyon jó, így tudom, min lehet javítani. Lassan a tanfolyam felénél járunk, őszintén kíváncsi vagyok, mit sikerül elérni a végére. Azt viszont tudom, hogy nem fogok újabb rendes oktatásba belevágni, mert ennyi felelevenített tudással már jól elboldogulok egymagam is, maximum ha eljutok addig, hogy úgy érzem, hogy nyelvvizsgát szeretnék tenni... viszont arra is találhatóak a neten frankó gyakorlófeladatok.
Sokat számít az hogy az ember nem egyedül, otthon foglalkozik ezzel a témával, hanem olyan közegben, ahol az oktató folyamatosan németül beszél, illetve mi magunk is különféle (képzeletbeli) szituációkba helyezve igyekszünk helyt állni. Hogy őszinte legyek, nem vagyok maradéktalanul elégedett azzal, ami a csoportunkban folyik (kilencen vagyunk), viszont arra jó, amire kell. Ez majd úgyis a végére derül ki.
Azt tudom, hogy sokat kell gyakorolni hogy rutinosan menjenek a nyelvtani szabályok, mert minél több idő telik el, annál rosszabb (ezt tudom az angol múltidőt illető hiányosságaim alapján), de ehhez is mind idő kell. Jó lenne rohanni, száguldani, nehéz azt elfogadni, hogy pár hónap alatt nem lehet valamit olyan szintre felhúzni (jelen körülmények között) mint amivel évekig napi szinten foglalkozik az ember.
*** AUTÓVEZETÉS ***
Ha már száguldás, végre-valahára rávettem magam nyáron, hogy nekilássak autót vezetni tanulni, ami számomra egy olyan dolog, hogy bár mint maga az erre való képesség jó lett volna, de igazán sosem fordult meg a fejemben, hogy tényleg meg is tehetném vagy én valaha tényleg fogok is a sofőrülésen ülni. Viszont megelégeltem azt, hogy mennyi lehetőségtől esek el így és milyen bosszantó mindig másra várni (akár magánéletben - főként ha a macskákat kell orvoshoz vinnünk, akár munka terén, amikor mindig azt lesem, kit lehetne megkérni, betársulni, stb., amikor egy másik fiókunkból van szükség valamire). Na meg a "bármikor szükség lehet rá ha gond adódik" gondolat, tudjátok, vannak olyan dolgok, főként a tudás, hogy inkább legyen "feleslegesen" és nincs rá szükség, mintha egyszer szükség lenne rá de pont akkor nem képes rá az ember.
Az elsősegélyt hamar és sikeresen letudtam, igazából félelmetesen engedékenyek voltak a vizsgánál (elsőnek mentem de utolsóként kerültem be, stresszes voltam kissé), amiket hallottam, mások mennyire készületlenek voltak... őszintén bízok benne, hogy szükség esetén nem ezek az emberek lesznek bármilyen baleset közelében ahol sérültek fordulhatnak elő. (Bár emlékszem még a fősulin pszichológiakurzuson arról is szó esett hogy minél többen vannak jelen egy efféle eseménynél, annál kisebb az esély hogy valaki segít... ijesztő, nem? Soha ne kerüljünk ilyen helyzetbe, hogy kiderüljön.)
A KRESZ sem volt vészes, viszont elég nagy anyag. Távoktatással csináltam végig, munka mellett nemigen volt lehetőségem meg kedvem sem fix időkkel szenvedni. Az e-learning program korrekt volt, először a tematikán kellett végigmenni, szemléletes volt és interaktív (tele fotókkal/fotószerű képekkel, ábrákkal, animációkkal, kattintásra változó dolgokkal, stb.), számos színesítő szöveg is előfordult, illetve minden "dia" alján megnézhettük a kapcsolódó kérdéseket és válaszokat. Amint végigértem az oktatási anyagon, jött a teszt-szekció, ahol lehetett a három pontot érő feladatokat, vagy tematikusan, vagy magát a vizsgasort végiggyakorolni. Rengetegszer.
Amit aggasztónak találtam viszont, hogy hiába csináltam végig igazán sokszor, mégsem lett 100%-os (három százalék híján) a kérdések "végigjárása" (a kérdéseket véletlenszerűen generálja, nem lehet 1-től kitudja meddig végigmenni egyenesen, én ezt hiányoltam), vizsgán volt olyan kérdés, amivel egyáltalán nem találkoztam, és ez nagyon bosszantott.
Furcsa volt az is, hogy vizsgán kicsit más volt a szoftver, érintőképernyős volt a monitor és kicsit más volt az elrendezés, ami csak növelte a stresszt... de aztán sikerült, és az a fő. Kettőt tévedtem, az egyik elütés (sajnos utólag nem lehetett javítani, amint rányomtam már tudtam), a másik ez az ominózus ismeretlen dolog. Azóta aztán nem is foglalkoztam vele.
Még aznap elmentem autós iskolát váltani, ugyanis végtelenül frusztrált a tény, hogy nincsen emberi időben nyitva az ügyfélszolgálat (kilenctől délig, majd egytől kb. fél négyig, de komolyan!?), ráadásul egyre több ismerősömtől hallottam hogy váltani kényszerültek, mert az oktatók kicsit jobban szeretnek a pohár fenekére nézni a kelleténél, és én azért nem szerettem volna úgy járni mint a kolléganőm, aki mellett elaludt az anyósülésben a jóember. Az megintcsak ellenszenves momentum volt, amikor feltettem az ügyintézőnek (mint kiderült, a tulaj nője) a kérdést hogy akkor rendben van-e a késő délutáni/kora reggeli illetve hétvégi vezetés, és elnyúlt arccal meredt rám, hogy mégis honnan hallottam hogy náluk ilyen létezik, éreztetve hogy ez nem lesz megoldható. Nyilván azért mentem hozzájuk, mert még az elején megbeszéltük, hogy a hagyományos nyolctól négyig nekem kiesik.
Amúgy nem is egészen értem, mások akik ilyen munkarendben dolgoznak, nem tanulnak vezetni, hogy ez ilyen meglepő? Vagy csak nem náluk? Na mindegy, velem már nem kell nyűglődniük. Külön poén hogy rá sem kérdeztek miért akarok váltani, csak amikor a párom elhozta a papírokat - tisztán megmondta hogy az ügyintézés lehetetlensége miatt, erre ráírták a kartonomra hogy a váltás oka, hogy van másutt van ismerős oktatóm, ez nekik gondolom szebben hangzik, csak a gond vele, hogy amikor év végén összesítenek, fals adatot fog mutatni, ami alapján majd szétteszik a kezüket, hogy "nahát, ez nem a mi gondunk, hát a tanuló volt az oka" holott nyilván nem. Ha maguknak is hazudnak a saját statisztikáik szépítésével, ami alapján tudnának javítani, fejlődni, akkor tényleg jobb ha megválunk egymástól. Nincs semmilyen lelkiismeret furdalásom a dologgal kapcsolatban, mert még az utolsó pillanatban is fejetlenség volt, direkt szóltam, hogy nem tudok bemenni elhozni a kilépő papírt, mondták á semmi gond, küldjek be valakit. Be is küldtem. Szerintetek nem kellett aláríni? Borzasztóan hálás vagyok Gáboromnak hogy ennyi mindent megtesz és ilyen kötélidegzete van, végülis még aznap letudtuk és megszabadultunk az egésztől... csak nem örülök a gondolatnak hogy emiatt a hülyeség miatt kellett még egy kört futnia. Eh.
Néhány hét várakozás után sikerült az új iskolába átvenniük és oktatóhoz is jutottam, egy Suzuki Swiftet választottam, volt vagy egy tucat választási lehetőség, de a többség mind szép új és hatalmas autó volt, nekem meg nem igazán van bátorságom olyasvalamibe beülni, amit úgy istenigazán tönkre lehet tenni, így próbáltam a legkisebbet és legrégebbit, legfapadosabbat kiválasztani. Most úgy érzem, jól döntöttem, bár bosszant kicsit a tudat, hogy valamelyik reggel futás közben észrevettem, hogy egy másik autós iskolának van egy teljesen ugyanolyan autójuk mint a mienk, nem csak márkára, típusra, de még színárnyalatra is... hát sajgott a szívem, amikor megláttam elsuhanni mellettem. Milyen érdekes lett volna egy teljesen ugyanolyan autóból kiszállni és ugyanolyanba visszaülni! De nyugtatom magam a gondolattal, hogy így legalább többféle tapasztalatban lesz részem, ami sosem rossz.
Egyelőre még csak a rutinpályán keringőzünk, az oktatóm igazán figyelmes, türelmes és szépen vezet, szóval nem lesz gond, belegondolni is félelmetes, hogy jövő héten a kötelező harminc óra felét el is érjük - feltételezem lassan kimerészkedünk majd "élesben" a forgalomba is, ez akkor fog bekövetkezni, ha már stabilan egyedül elindulok, megteszek pár kört, közben váltok, kezelem a pedálokat, sebességváltót és az oktatónak nem kell beleszólnia. Nem mondom hogy csak pár lépés választ el ettől, de óráról órára nagyon-nagyon érzem a változást, amitől igen lelkes és motivált vagyok. Az is tetszik, hogy dupla órákkal haladunk heti 2-3 alkalommal, így folyamatosan fenn tudjuk tartani ezt a fejlődést. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog menni, persze izgulok is. Egyelőre még el sem tudom képzelni, hogy valaha vizsgázni fogok majd és egyedül ülök az autóban :D (Gábor már azzal riogat, hogy Kaposvárnak haza én vezethetek - másfél hét múlva, azért ott még nem tartok. De bízok benne, hogy karácsonyra ha úgy adódna hogy hazalátogatnánk, már rendelkeznék jogosítvánnyal.)
*** KAMERA ***
Még szeptember elején voltunk Budapesten egy koncerten, amiről a beszámolót (a bejegyzés eleji példához híven) bár majdnem teljesen megírtam, még nem tettem közzé, erre majd később visszatérünk, hosszú-hosszú vacillálás és tervezgetés után (ezalatt éveket értek) végül vásároltunk egy kamerát.
A telefonomat (Huawei P10) annak idején azzal az céllal vettük meg, hogy igen jó minőségű fotókat, videókat tudjunk készíteni, és szó se róla, tényleg nagyon szép dolgokat lehet vele művelni ideális körülmények között, viszont egyre több olyan hiányosságát vettem észre, ami egy rendes kamerára nem jellemző, és ez nagyon zavart. Nem volt olcsó, részletre vettük igaz, de végül úgy érzem nem felelt meg maradéktalanul a célnak, ráadásul mintha az idő elteltével romlott volna valamelyest az érzékenysége. Gondolkodtam rajta, hogy ezt vajon csak én beszélem be magamnak vagy tényleg így lehet-e, de visszanézve a régi és új képeket, elég komoly a különbség. Nem tudom, hogy valami szfotverfrissítés lehet-e az oka, vagy valamelyik alkatrész öregedése, de nagyon nem örülök neki.
Másrészt viszont sajnálni mégsem sajnálom hogy megvettük, mert szeretem, de igazán nem használom ki így, hiszen a fotó/videó volt a fő cél. Lényegében nem sok dolgot használok a telefonomon, ott a Facebook/Messenger, Instagram alkalmazás, a Gmail/Google Drive, a Youtube, a Huawei alap egészség/futóalkalmazása, egy menzesznaptár és nagyjából kész is. (Oké, van még rengeteg dolog rajta, de ezeket használom körülbelül heti szinten legalább.)
Ennyiért meg nem feltétlenül érdemes drága telefont venni.
Na visszatérve a kamerára, a Nikon és a Canon között vacilláltunk nagyon, minden szóba jöhető ismerősömet végigkérdeztem és nem könnyítették meg a dolgunkat, lényegében szinte egyenlőre jött ki a végeredmény, közel ugyanannyi ember ajánlotta az egyiket mint a másikat, és voltak páran akik azon a véleményen voltak, hogy mindkettő jó, a fő hogy az ember, aki használja, értsen hozzá.
Fura egyébként, mert gyanús volt hogy egy régebbi Nikon D5300 és egy újabb Canon EOS 200D hogyan lehet ugyanazon az áron ekkora "korkülönbséggel", körülbelül ugyanazzal a tudással, ugyanazokkal az értékekkel. Rengeteg videót és képet, leírást végigolvastunk, de még így is nehéz volt, erős a rajongói tábora mindkét csoportnak és laikusként mindkettő márka jónak tűnik. (Van itt egy hasznos összehasonlító oldal, ami bármely két kamera értékeit kilistázza egymás mellé.)
Amit viszont észrevettem, hogy gyanús, hogy némelyik blogon/csatornán mennyire különböző tudott lenni a két készülék bemutatása, néha már-már az volt az érzésem, hogy direkt húzzák le az egyiket a másikhoz képest vagy direkt dicsérik túl. Na ezek után már nehezemre esett megbízni bármiféle értékelésben vagy ajánlásban.
Nem akartuk se postán, se futárral kérni, viszont Sopronban nem volt kapható, összekötöttük a kellemeset a... szintén kellemessel, koncert után másnap megvettük. Valahogy olyan jól jött ki, mert ez volt az utolsó darab ebből a típusból, mintha csak nekünk hagyták volna ott. Még a boltban is (Fotoplus) nézegettem, egymás mellé tettük, felemeltük, végigtapogattuk, stb. őket, a Canon olyan kis játékszernek tűnt a Nikon mellett, ami az éleivel és szögleteivel tekintélyesen tornyosult a kis gömbölyded és sima Canon fölé. Nem mondom hogy a külsejük az, ami eldöntötte, mert igen erősen a Nikonhoz húzott a szívünk, de amikor megláttam, éreztem hogy megvan.
Miután visszaértünk a szállásra, Gábor foglalkozott vele, nagyon lelkes volt, a Városligetbe mentünk sétálni kicsit (még sosem voltunk azelőtt ott), és tudjátok, az a fura, hogy olyan volt kézben tartani, mászkálni vele, vagy látni a Kedvesen, mintha mindig is a miénk lett volna. És ez nagyon jó érzés.
Amikor megláttam a fotókat, amiket készít, rájöttem, hogy mekkora butaság volt a telefontól azt várni, hogy igazán jó minőséget tudok majd művelni, vannak olyan dolgok, amelyekre a telefon egyszerűen nem képes, már csak abból kifolyólag sem, hogy... hát csak egy telefon, apró pici alkatrészekkel, na. Szóval (magamhoz hűen) a Huaweit is majd kipurcanásig használom szépen - vagy még tovább, ahogy az előző telefonokat is.
Összegezve elmondani nem tudom, milyen boldog vagyok hogy megvan, nyilván rengeteg dolgot kell még kitapasztalnunk és tanulnunk, de rengeteg időnk is van rá, nem rohanunk sehová (csak saját tempónk szerint maximum).
Az zavar mindössze, hogy jelen, fentebb vázolt zsúfolt körülmények okán nem tudok/tudunk annyit elmászkálni, így kevesebb lehetőség van foglalkozni vele, pedig ott van folyton a gondolataim peremén, hogy jó lenne elővenni.
*** KONCERTEK // BNC & GUNMAKER // DIE KRUPPS & FRONTLINE ASSEMBLY & TENSION CONTROL // OGT ***
Azért így (kis túlzással augusztus miatt) az utolsó negyedévben belehúztunk koncertre járás terén is, mivel többnyire nehezen elérhető bandákat hallgatunk, akik/amik nem lépnek fel Magyarországon vagy csak extra ritkán és messze, mi is ritkán járunk ilyen helyekre. Ezt fellendítendő azért idén jól tartunk, kezdtük az OGT-vel (amiről még egyetlen darab videót tervezek csinálni, tudom, lassan már lerágott csont és ezzel van tele a Youtube csatornám), hatalmas dolog volt a Die Krupps-t látni élőben, aztán Szombathelyen lépett fel a Black Nail Cabaret, ami egy órányira van csak tőlünk, és az OGT-s produkciótól különösen motiváltan kitaláltam hogy lessük meg, szóval azért kicsit összeszedtük magunkat. Utóbbira már a Nikont is elcipeltük mint egyfajta "gyakorlásképp", hát gyerekek, rá kellett hogy jöjjek, hogy egy igen aktív Emkét, sötétben villogó fényekben sokkal-sokkal nehezebb lekapni mint egy méhecskét ami éppen a virágport gyűjtögeti nagy komótosan :D De azért a körülményekhez képest egészen rendben van, legalább pár tucat vállalható képet sikerült csinálni, amire azt tudom mondani, hogy első próbálkozásnak abszolút elmegy.
Gondolkodok a novemberi F.O.Systemen, a hajamat tépem, de nem vettem még meg a jegyet, egyszerűen mindig elmarad és nagyon félek, hogy lecsúszok róla (és ha megtörténik, csak magamat okolhatom). Bízok benne, hogy mire kikerül ez a bejegyzés, már nem lesz min nyavalyognom :)) /Update: azóta megvettem a jegyeket, szállást is foglaltam, szóval kipipálva, idén sok régi, bandákkal kapcsolatos álom válik valóra :) )
Tetszik ez most megint. Jó egy kicsit többet kimozdulni ilyen téren, sok év után. Emiatt igazán sajnálom, hogy Budapest ilyen messze van tőlünk, annyi remek eseménynek nyújt helyszínt, fáj belegondolni, micsoda unalmas üresség van itt Sopronban ebből a szempontból. Jövőre aktívabb szeretnék lenni, csak bosszantóan kevés szabadságom van, és nem egyszerű kényelmesen beosztani. Kíváncsi vagyok, kik jönnek majd 2019-ben és vajon hová jutunk el.
*** A HAJ ***
Néhányan tudjátok, hogy most október közepén (a bejegyzés írásához képest kettő napja) megszabadultam a hajam egy részétől. Igazából nagyon rég óta vívódtam már, hogy mi legyen vele, a legfőbb problémám az volt, hogy a saját súlya olyannyira lehúzta, hogy másnaponta muszáj volt hajat mosnom, mert a fejbőrömre szorítva így folyamatosan zsírosodott és nem nézett ki valami gusztusosan.
Persze sajnálom a laza, amolyan szélfútta, rakoncátlan hullámokat, a számtalan lehetőséget (nagyon jó volt feltűzni, befonni, gyöngyöt belefűzni, stb), de végül idén nyáron már nem volt más, mint hogy egy kontyban hordtam, mert meleg volt, túl hosszú és nem tudtam vele mit kezdeni, hogy kényelmes legyen.
Az állapota nem volt rossz, már amennyire meg tudom ítélni, nem volt töredezett, elvékonyodott, stb., esetleg minimálisan csak, pedig idén még csak amolyan karbantartó-frissítő vágást sem végeztem rajta.
OGT utánra szántam, aztán elmaradt, ahogy bejött a hűvösebb idő, egyre többet viseltem újra kiengedve (ami kényelmesebb is volt, a konty időként húzta a fejbőrömet, féltem hogy lassan elkezd kihullani bizonyos foltokon vagy valami, nem hangzik túl bizalomgerjesztően...), de valahogy nem volt az igazi. Így a Die Krupps és a BNC koncerteket is hosszú hajjal csináltam végig, kicsit talán meg is feledkeztem a nagy nyári tervemről. OGT-re mindenképpen hosszú hajjal akartam menni, azért csak azt szoktam meg, szépen mutatott, azért húztam meg akkorra a határt.
És végül egy teljesen spontán gondolat vetett most véget ennek. Azon tűnődtünk, mennyit fogytam - az utóbbi időben elég változó volt, volt pár hónap tavaly, amikor egész szépen sikerült tartani valamit, ami közelről sem nevezhető számomra kielégítőnek, de legalább nem borzasztott el, ám idén kis híján elértem a 80 kilót, ami a 170 centis magasságomhoz igazán nem töltött el elégedettséggel, most jóval 70 alatt vagyok, de szeretnék újra 60 alá kerülni, körülbelül 58 kilósan éreztem igazán kényelmesen magam a testemben... bár akkor nem sportoltam semmit, így folyamatos futás és evezőgépezés, súlyzózás mellett nem tudom, a plusz izom mennyit dobna rajta. Kiderül majd.
Szóval visszatérve, azon tűnődtünk, mennyit fogytam, és mennyit változtam az utóbbi időben, mennyi új dologra szántam el magam, és egyszerre rádöbbentem, hogy tehernek érzem ezt a hosszú hajat. Összegumiztam, és Gábor - bár igencsak vonakodva, de egy nyisszantással megoldotta.
Ez azért nagy dolog számomra, mert egy évtizede (pontosabban tizenegy éve) nem történt ehhez hasonló, annak idején, még a feketére festett felnyírt Kleopátra-frizurámtól szabadultam meg sajátkezűleg, aztán azóta semmi. Mintha egy másik életben történt volna.
*** BLOGOLÁS ÉS MINDEN MÁS ***
Szóval egyelőre igyekszek lépést tartani, és kevesebbet bosszankodni az ideálisnak távolról sem nevezhető szabadidő miatt (még futni sem tudok mindig elmenni heti 4-5 alkalommal, ahogy szoktam, pedig az alapvető eleme volt a nyaramnak - most hogy hamarabb sötétedik, pláne). Viszont ha más nem, a megkezdett dolgokat szeretném befejezni, ha addig újba nem is vágok bele, ez azt jelenti, hogy a két koncertről még ebben a hónapban szeretném közzétenni a beszámolót, van egy régi interjúm ami szintén kínosan hosszú ideje nem lett elővéve, pedig biztosan érdekesnek találnátok, meg három-négy fotósorozat, amit az utóbbi időben csináltunk, de végül nem került feltöltésre (tematikusak, nem csak az a tipikus "beállok valahova szép ruhában és lövünk pár képet" :D hanem adott helyekre látogattunk el - szóval aki engem szeretett volna látni, annak várnia kell. Hogy meddig, azt passzolom.) Plusz két videó, ami közel áll ahhoz hogy azt tudjam mondani, nemsokára elkészül. Plusz folyamatosan érkeznek a FB oldalra a Halloween-fotók! :)
Ha van olyasmi, amiről szeretnétek hogy kifejezetten írnak vagy videót készítsek róla, akkor írjatok itt vagy privát üzenetben (a blog Fb oldalán vagy a darkgreenrat@gmail.com címre), célirányosan jobban mennek a dolgok, és legalább biztosan olyasvalami, ami titeket is érdekel.
Nemsokára itt a kéthetes szabim, Kaposvárra is ellátogatunk rokonnézőbe, mert még vagy tavasszal voltunk talán utoljára, aztán passz, remélem utolérem magam.
Egyelőre ennyi volt ez a helyzetjelentés/magyarázkodós nyavalyaposzt, rengeteg emaillel, Messenger üzenettel, értesítéssel és egyébbel vagyok lemaradva, most ezeknek nekilátok, tiszta lapról azért kicsit egyszerűbb.
Remélem nem szenvedtek nagyon az inaktivitásomtól, annyit ígérhetek, hogy legalább Facebookon kicsit felpörgetem a dolgokat, addig is ajánlom a régebbi posztokat, videókat, az Instagram-felületemet, és nagyon köszönöm mindenkinek, Neked is, hogy az elmúlt év lassabb tempója mellett is itt vagy a blogon, és végigolvastad ezt a bejegyzést.
És bánt ez valamilyen téren, mert (főleg régebben, de elvétve még mostanában is) rendszeresen kaptam olyan leveleket, amelyek arról szóltak, hogy milyen jó, hogy terjedelmesebb, és elsősorban nem ruhaközpontú dolgok fordulnak elő a bejegyzések témáiként, mostanra viszont kelletlenül, de be kell látnom, hogy nem tudom tartani azt az ütemet, mint régen. Ez akkor aggasztana igazán, ha videóformában nem kompenzálnám valamelyest (azért sikerült pár komolyabb témát érintenem, pl a Goth szubkultúra kérdezz-felelek vagy a Goth és egyéb szubkultúrákról videóimban), viszont akkor is, bosszant a helyzet.
Főleg amiatt mert volna mit, csak amikor van idő, akkor már energiám nincs, a legtöbb esetben meg persze idő nincs rá. Nem is gondolnátok, mennyi sebtében összeírt vázlatom pihen piszkozatként arra várva, hogy rendes kis poszt kerekedjen belőle.
Vagy egyszerűen a VeganNoteszre dobok valamit, az gyorsan megvan és (legalábbis ehhez képest) sok embert érdekel. (Ez nem azt jelenti hogy attól kevesebbet érne számomra bármely ember, aki ezt a blogot olvassa, mint akik másik követőtáborába tartoznak, csak ott egyszerűen többen vannak. Nagyon hálás vagyok itt mindenkinek, különösen azok kedvesek a szívemnek, akiket rendszeresen látok aktívkodni - akár lájkolni, akár hozzászólni, itt vagy Facebookon, Instagramon, akik meg privátban írnak pláne, sokkal "intimebb" és közelebbi ez az olvasótábor, mint a másik blogé, és ezt nagyon szeretem. Még az OGT után elhatároztam, hogy felveszem a kapcsolatot azokkal, akik gyakran fejezik ki, hogy tetszik nekik, amit csinálok, tényleg, miért ne, lehet, hogy jó kapcsolatokat, barátságot veszítünk mindketten, csak mert egyikünk sem nyit, nem? Aztán: időhiány. *sóhaj* )
Igazán tudom, nem sok értelme van ezen keseregni, viszont nagyon régen nem volt Életképek/ Életjel sem, arra gondoltam, fordítok egy kis időt erre, legalább valami történik, talán így könnyebben megy majd, hogy rávegyem magam, hogy kissé életet leheljek ebbe a blogba. (Nem, se bezárni, se törölni nincs szándékomban, még ha soha többet nem is írok, megmarad itt, rengeteg időt és energiát /meg némi pénzt is/ fordítottam rá, sok minden utólag is hasznosnak és abszolút vállalhatónak találok, bizonyos témákat magyar nyelven amúgy nem elérhetőnek, így sajnálnám elvenni a lehetőséget attól, akit érdekel, esetleg a jövőben olvasná).
*** NYELVTANULÁS ***
Szóval, az utóbbi időben három dolog foglal le igazán (a szokványos munka-párkapcsolat-háztartás trió mellett), az első, a német nyelvtanulás. Néhány hete beiratkoztam egy tanfolyamra (semmi extra, csak egy helyi tanúsítványt ad, de különösebben az sem foglalkoztat), még középiskolában tanultam németet, előző munkámhoz (a kolostor-recepció) kellett, de aztán az elmúlt három évben nemigen erőltettem meg magam. Így, hogy ennyire közel az osztrák határ, meglehetősen kellemetlenül és kiszolgáltatottan érzem magam attól a ténytől, hogy meglehetősen szűk a szókincsem és zavarba ejtő a nyelvtan-tudásom. Nem csak a túráink, vásárlásaink során zavar ez, de hosszú távon igazán kellemetlen (annak idején azzal a többé-kevésbé határozott szándékkal költöztünk fel Sopronba, hogy "csak egy lépcsőfok", aztán itt ragadtunk - nem véletlenül, mindketten szeretjük a munkánkat, azért elég szerencsésen alakulnak a dolgok, de hosszú távon mindenképpen előnyös lenne - mi is fiatalok vagyunk még, ahogy mondani szokás).
Azon vacilláltam, hogy az újrakezdő vagy a középhaladó csoportba jelentkezzek-e. Meg sem fordult a fejemben az utóbbi, ugyanis tudom hogy tényleg csak másodnyelvként tanultam, a ragozást annak idején nem igazán sajátítottam el, és tisztában vagyok vele, hogy nagyon célirányú és alapvető szókincset sikerült összegyűjteni - na és ebből még felejtettem is. (Gyakorlatilag körülbelül 10 éve tanultam iskolarendszerben, aztán talán 4 éve igyekeztem magamtól feleleveníteni.) Viszont a felmérő-teszt jól sikerült, ajánlották, hogy gondoljam meg.
A próbaóra után úgy döntöttem, hogy bőven elegendő lesz az újrakezdő, ugyanis hiába értettem mindent, egyszerűen nem tudtam megszólalni - és nem azért, mert nem ismertem volna elég szót hozzá, hanem csak nem ment és kész. Ami nem vall rám. Feltételezem a tévedéstől való félelem, vagy a fene tudja, de pocsékul éreztem magam.
Mostanra érdekes, hogy érzem, mennyi minden elfelejtődött, és pontosan hol vannak a hiányosságok, és ez nagyon jó, így tudom, min lehet javítani. Lassan a tanfolyam felénél járunk, őszintén kíváncsi vagyok, mit sikerül elérni a végére. Azt viszont tudom, hogy nem fogok újabb rendes oktatásba belevágni, mert ennyi felelevenített tudással már jól elboldogulok egymagam is, maximum ha eljutok addig, hogy úgy érzem, hogy nyelvvizsgát szeretnék tenni... viszont arra is találhatóak a neten frankó gyakorlófeladatok.
Sokat számít az hogy az ember nem egyedül, otthon foglalkozik ezzel a témával, hanem olyan közegben, ahol az oktató folyamatosan németül beszél, illetve mi magunk is különféle (képzeletbeli) szituációkba helyezve igyekszünk helyt állni. Hogy őszinte legyek, nem vagyok maradéktalanul elégedett azzal, ami a csoportunkban folyik (kilencen vagyunk), viszont arra jó, amire kell. Ez majd úgyis a végére derül ki.
Azt tudom, hogy sokat kell gyakorolni hogy rutinosan menjenek a nyelvtani szabályok, mert minél több idő telik el, annál rosszabb (ezt tudom az angol múltidőt illető hiányosságaim alapján), de ehhez is mind idő kell. Jó lenne rohanni, száguldani, nehéz azt elfogadni, hogy pár hónap alatt nem lehet valamit olyan szintre felhúzni (jelen körülmények között) mint amivel évekig napi szinten foglalkozik az ember.
*** AUTÓVEZETÉS ***
Ha már száguldás, végre-valahára rávettem magam nyáron, hogy nekilássak autót vezetni tanulni, ami számomra egy olyan dolog, hogy bár mint maga az erre való képesség jó lett volna, de igazán sosem fordult meg a fejemben, hogy tényleg meg is tehetném vagy én valaha tényleg fogok is a sofőrülésen ülni. Viszont megelégeltem azt, hogy mennyi lehetőségtől esek el így és milyen bosszantó mindig másra várni (akár magánéletben - főként ha a macskákat kell orvoshoz vinnünk, akár munka terén, amikor mindig azt lesem, kit lehetne megkérni, betársulni, stb., amikor egy másik fiókunkból van szükség valamire). Na meg a "bármikor szükség lehet rá ha gond adódik" gondolat, tudjátok, vannak olyan dolgok, főként a tudás, hogy inkább legyen "feleslegesen" és nincs rá szükség, mintha egyszer szükség lenne rá de pont akkor nem képes rá az ember.
Az elsősegélyt hamar és sikeresen letudtam, igazából félelmetesen engedékenyek voltak a vizsgánál (elsőnek mentem de utolsóként kerültem be, stresszes voltam kissé), amiket hallottam, mások mennyire készületlenek voltak... őszintén bízok benne, hogy szükség esetén nem ezek az emberek lesznek bármilyen baleset közelében ahol sérültek fordulhatnak elő. (Bár emlékszem még a fősulin pszichológiakurzuson arról is szó esett hogy minél többen vannak jelen egy efféle eseménynél, annál kisebb az esély hogy valaki segít... ijesztő, nem? Soha ne kerüljünk ilyen helyzetbe, hogy kiderüljön.)
A KRESZ sem volt vészes, viszont elég nagy anyag. Távoktatással csináltam végig, munka mellett nemigen volt lehetőségem meg kedvem sem fix időkkel szenvedni. Az e-learning program korrekt volt, először a tematikán kellett végigmenni, szemléletes volt és interaktív (tele fotókkal/fotószerű képekkel, ábrákkal, animációkkal, kattintásra változó dolgokkal, stb.), számos színesítő szöveg is előfordult, illetve minden "dia" alján megnézhettük a kapcsolódó kérdéseket és válaszokat. Amint végigértem az oktatási anyagon, jött a teszt-szekció, ahol lehetett a három pontot érő feladatokat, vagy tematikusan, vagy magát a vizsgasort végiggyakorolni. Rengetegszer.
Amit aggasztónak találtam viszont, hogy hiába csináltam végig igazán sokszor, mégsem lett 100%-os (három százalék híján) a kérdések "végigjárása" (a kérdéseket véletlenszerűen generálja, nem lehet 1-től kitudja meddig végigmenni egyenesen, én ezt hiányoltam), vizsgán volt olyan kérdés, amivel egyáltalán nem találkoztam, és ez nagyon bosszantott.
Furcsa volt az is, hogy vizsgán kicsit más volt a szoftver, érintőképernyős volt a monitor és kicsit más volt az elrendezés, ami csak növelte a stresszt... de aztán sikerült, és az a fő. Kettőt tévedtem, az egyik elütés (sajnos utólag nem lehetett javítani, amint rányomtam már tudtam), a másik ez az ominózus ismeretlen dolog. Azóta aztán nem is foglalkoztam vele.
Még aznap elmentem autós iskolát váltani, ugyanis végtelenül frusztrált a tény, hogy nincsen emberi időben nyitva az ügyfélszolgálat (kilenctől délig, majd egytől kb. fél négyig, de komolyan!?), ráadásul egyre több ismerősömtől hallottam hogy váltani kényszerültek, mert az oktatók kicsit jobban szeretnek a pohár fenekére nézni a kelleténél, és én azért nem szerettem volna úgy járni mint a kolléganőm, aki mellett elaludt az anyósülésben a jóember. Az megintcsak ellenszenves momentum volt, amikor feltettem az ügyintézőnek (mint kiderült, a tulaj nője) a kérdést hogy akkor rendben van-e a késő délutáni/kora reggeli illetve hétvégi vezetés, és elnyúlt arccal meredt rám, hogy mégis honnan hallottam hogy náluk ilyen létezik, éreztetve hogy ez nem lesz megoldható. Nyilván azért mentem hozzájuk, mert még az elején megbeszéltük, hogy a hagyományos nyolctól négyig nekem kiesik.
Amúgy nem is egészen értem, mások akik ilyen munkarendben dolgoznak, nem tanulnak vezetni, hogy ez ilyen meglepő? Vagy csak nem náluk? Na mindegy, velem már nem kell nyűglődniük. Külön poén hogy rá sem kérdeztek miért akarok váltani, csak amikor a párom elhozta a papírokat - tisztán megmondta hogy az ügyintézés lehetetlensége miatt, erre ráírták a kartonomra hogy a váltás oka, hogy van másutt van ismerős oktatóm, ez nekik gondolom szebben hangzik, csak a gond vele, hogy amikor év végén összesítenek, fals adatot fog mutatni, ami alapján majd szétteszik a kezüket, hogy "nahát, ez nem a mi gondunk, hát a tanuló volt az oka" holott nyilván nem. Ha maguknak is hazudnak a saját statisztikáik szépítésével, ami alapján tudnának javítani, fejlődni, akkor tényleg jobb ha megválunk egymástól. Nincs semmilyen lelkiismeret furdalásom a dologgal kapcsolatban, mert még az utolsó pillanatban is fejetlenség volt, direkt szóltam, hogy nem tudok bemenni elhozni a kilépő papírt, mondták á semmi gond, küldjek be valakit. Be is küldtem. Szerintetek nem kellett aláríni? Borzasztóan hálás vagyok Gáboromnak hogy ennyi mindent megtesz és ilyen kötélidegzete van, végülis még aznap letudtuk és megszabadultunk az egésztől... csak nem örülök a gondolatnak hogy emiatt a hülyeség miatt kellett még egy kört futnia. Eh.
Néhány hét várakozás után sikerült az új iskolába átvenniük és oktatóhoz is jutottam, egy Suzuki Swiftet választottam, volt vagy egy tucat választási lehetőség, de a többség mind szép új és hatalmas autó volt, nekem meg nem igazán van bátorságom olyasvalamibe beülni, amit úgy istenigazán tönkre lehet tenni, így próbáltam a legkisebbet és legrégebbit, legfapadosabbat kiválasztani. Most úgy érzem, jól döntöttem, bár bosszant kicsit a tudat, hogy valamelyik reggel futás közben észrevettem, hogy egy másik autós iskolának van egy teljesen ugyanolyan autójuk mint a mienk, nem csak márkára, típusra, de még színárnyalatra is... hát sajgott a szívem, amikor megláttam elsuhanni mellettem. Milyen érdekes lett volna egy teljesen ugyanolyan autóból kiszállni és ugyanolyanba visszaülni! De nyugtatom magam a gondolattal, hogy így legalább többféle tapasztalatban lesz részem, ami sosem rossz.
Egyelőre még csak a rutinpályán keringőzünk, az oktatóm igazán figyelmes, türelmes és szépen vezet, szóval nem lesz gond, belegondolni is félelmetes, hogy jövő héten a kötelező harminc óra felét el is érjük - feltételezem lassan kimerészkedünk majd "élesben" a forgalomba is, ez akkor fog bekövetkezni, ha már stabilan egyedül elindulok, megteszek pár kört, közben váltok, kezelem a pedálokat, sebességváltót és az oktatónak nem kell beleszólnia. Nem mondom hogy csak pár lépés választ el ettől, de óráról órára nagyon-nagyon érzem a változást, amitől igen lelkes és motivált vagyok. Az is tetszik, hogy dupla órákkal haladunk heti 2-3 alkalommal, így folyamatosan fenn tudjuk tartani ezt a fejlődést. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog menni, persze izgulok is. Egyelőre még el sem tudom képzelni, hogy valaha vizsgázni fogok majd és egyedül ülök az autóban :D (Gábor már azzal riogat, hogy Kaposvárnak haza én vezethetek - másfél hét múlva, azért ott még nem tartok. De bízok benne, hogy karácsonyra ha úgy adódna hogy hazalátogatnánk, már rendelkeznék jogosítvánnyal.)
Update: A bejegyzés megírása óta (részletekben pötyögtem le, nem a közzététel napján) kettő alkalommal is vezettem a városban, összesen négy órát. És elértük a kötelező óraszám felét. Kaotikus, de érzem, hogy gyakorlással abszolút működni fog :)
*** MACSKÁK ***
Szerencsétlen macskacicók is sorra kerültek aztán, állatorvost váltottunk mert a korábbi nem volt túl eredményes (irdatlan mennyiségű pénzt pocsékoltunk egy olyan problémára, amit egy egyszerű teszt elvégzésével meg lehetett volna előzni - végül eljutottunk ugyan a teszthez, az eredmény, hogy a macska fülében élő baktérium mindenre rezisztens vagy magasan ellenálló - sebaj, kezeljük azzal amivel eddig is, hatástalanul, de ne lepődjünk meg ha visszajön mert ez "így szokott lenni". Hát köszönjük.)
Egy elég komoly műtétet vállaltunk végül, amihez a macska fülének belsejét kellett felnyitni, egy igen ijesztően hangzó "hallójárat-kiírtás" lett volna az eredménye, de végül az orvos egy alapos tisztítás mellett döntött, illetve némi csontszövet-lecsiszolás történt, most várunk, hogy vajon hosszú távon ezzel mit érünk el. Kockázatos volt, mert annyi sok pici ideg van ott, hogy egy rossz mozdulat és maradandó károsodás léphet fel - szerencsére nem olyasmi amitől teljesen életképtelenné vált volna, de súlyos egyensúlyzavarok, élete végéig tartó féloldalas fejtartás, beesett szem, lebénult arc és hasonlók viszont előfordulhattak volna. Nem tudom, mennyire volt eredményes, maga a műtét jól zajlott, de hogy elértük-e a célunkat azt nem tudom. Két hónap teljes tünetmentességre várunk, egyelőre még nem az, de ez lehet a műtét következménye. Gyűlölöm, hogy szerencsétlen macska hosszú ideje szenved tőle, és hogy a futószalagon végzett "adjunk fülcseppet atkára, biztos az", utána "lövöldözzünk vaktában és adjunk neki össze-vissza mindent, legalább sok pénzt hoz a rendelőnek" módszerrel hónapokig kínoztuk.
Szerencsétlen macskacicók is sorra kerültek aztán, állatorvost váltottunk mert a korábbi nem volt túl eredményes (irdatlan mennyiségű pénzt pocsékoltunk egy olyan problémára, amit egy egyszerű teszt elvégzésével meg lehetett volna előzni - végül eljutottunk ugyan a teszthez, az eredmény, hogy a macska fülében élő baktérium mindenre rezisztens vagy magasan ellenálló - sebaj, kezeljük azzal amivel eddig is, hatástalanul, de ne lepődjünk meg ha visszajön mert ez "így szokott lenni". Hát köszönjük.)
Egy elég komoly műtétet vállaltunk végül, amihez a macska fülének belsejét kellett felnyitni, egy igen ijesztően hangzó "hallójárat-kiírtás" lett volna az eredménye, de végül az orvos egy alapos tisztítás mellett döntött, illetve némi csontszövet-lecsiszolás történt, most várunk, hogy vajon hosszú távon ezzel mit érünk el. Kockázatos volt, mert annyi sok pici ideg van ott, hogy egy rossz mozdulat és maradandó károsodás léphet fel - szerencsére nem olyasmi amitől teljesen életképtelenné vált volna, de súlyos egyensúlyzavarok, élete végéig tartó féloldalas fejtartás, beesett szem, lebénult arc és hasonlók viszont előfordulhattak volna. Nem tudom, mennyire volt eredményes, maga a műtét jól zajlott, de hogy elértük-e a célunkat azt nem tudom. Két hónap teljes tünetmentességre várunk, egyelőre még nem az, de ez lehet a műtét következménye. Gyűlölöm, hogy szerencsétlen macska hosszú ideje szenved tőle, és hogy a futószalagon végzett "adjunk fülcseppet atkára, biztos az", utána "lövöldözzünk vaktában és adjunk neki össze-vissza mindent, legalább sok pénzt hoz a rendelőnek" módszerrel hónapokig kínoztuk.
Időközben kiderült, hogy polip jelent meg a dobhártyáján... MRi Kaposváron vagy Budapesten (micsoda egybeesés hogy pont most készültünk leutazni, már csak arra vagyok kíváncsi, mennyi humora lesz szegénykémnek a három és fél, négy óra utazáshoz... Egy napunk volt szoktatni. Drukkoljatok kérlek!) A helyi doki nem vállalja hogy hozzányúl, mert nagyon kis apró dolgokról van szó, szóval azzal meg Budapest lesz a célpont. Holnapra (október 11) kiderül. Félek, de örülök is, hogy legalább tudni fogjuk, honnan induljunk.
A másik cica kis fiatal, két éves, és csak idő kérdése mikor kell kiszedni az összes fogát. Olyan rendellenessége van, amitől elsorvadnak a foggyökerei, végül letörnek a fogai... el tudjátok képzelni, brr. Persze ezt nem fogjuk kivárni, kevésbé fájdalmas a műtét.
Heti kétszer állatorvos, rohangálni mindig, egyszerűen borzasztó. És akkor az "apróbb" gondokat már nem részletezem (kinövések, vér ahol nem kellene lennie, gyenge immunrendszer, hólyaghomok meg amit el lehet képzelni). Úgy szeretném, ha mindegyikük egészséges lenne, legalábbis amennyire egészségesek képesek lenni! Ugye ők mind mentett macskák, ki tudja milyen előélettel, belterjes szülőkkel, korábbi gondokkal, és a többi... és emiatt szomorodok el jó ideje, amikor kiscicás fotókat látok posztolva bárhol, ahelyett hogy örülnék, hogy de édesek, mert tudom, hogy nagyon-nagy eséllyel mi lesz a vége. Mélyen elszomorít, hogy sokan nem látnak tovább.
A másik cica kis fiatal, két éves, és csak idő kérdése mikor kell kiszedni az összes fogát. Olyan rendellenessége van, amitől elsorvadnak a foggyökerei, végül letörnek a fogai... el tudjátok képzelni, brr. Persze ezt nem fogjuk kivárni, kevésbé fájdalmas a műtét.
Heti kétszer állatorvos, rohangálni mindig, egyszerűen borzasztó. És akkor az "apróbb" gondokat már nem részletezem (kinövések, vér ahol nem kellene lennie, gyenge immunrendszer, hólyaghomok meg amit el lehet képzelni). Úgy szeretném, ha mindegyikük egészséges lenne, legalábbis amennyire egészségesek képesek lenni! Ugye ők mind mentett macskák, ki tudja milyen előélettel, belterjes szülőkkel, korábbi gondokkal, és a többi... és emiatt szomorodok el jó ideje, amikor kiscicás fotókat látok posztolva bárhol, ahelyett hogy örülnék, hogy de édesek, mert tudom, hogy nagyon-nagy eséllyel mi lesz a vége. Mélyen elszomorít, hogy sokan nem látnak tovább.
*** KAMERA ***
Még szeptember elején voltunk Budapesten egy koncerten, amiről a beszámolót (a bejegyzés eleji példához híven) bár majdnem teljesen megírtam, még nem tettem közzé, erre majd később visszatérünk, hosszú-hosszú vacillálás és tervezgetés után (ezalatt éveket értek) végül vásároltunk egy kamerát.
A telefonomat (Huawei P10) annak idején azzal az céllal vettük meg, hogy igen jó minőségű fotókat, videókat tudjunk készíteni, és szó se róla, tényleg nagyon szép dolgokat lehet vele művelni ideális körülmények között, viszont egyre több olyan hiányosságát vettem észre, ami egy rendes kamerára nem jellemző, és ez nagyon zavart. Nem volt olcsó, részletre vettük igaz, de végül úgy érzem nem felelt meg maradéktalanul a célnak, ráadásul mintha az idő elteltével romlott volna valamelyest az érzékenysége. Gondolkodtam rajta, hogy ezt vajon csak én beszélem be magamnak vagy tényleg így lehet-e, de visszanézve a régi és új képeket, elég komoly a különbség. Nem tudom, hogy valami szfotverfrissítés lehet-e az oka, vagy valamelyik alkatrész öregedése, de nagyon nem örülök neki.
Másrészt viszont sajnálni mégsem sajnálom hogy megvettük, mert szeretem, de igazán nem használom ki így, hiszen a fotó/videó volt a fő cél. Lényegében nem sok dolgot használok a telefonomon, ott a Facebook/Messenger, Instagram alkalmazás, a Gmail/Google Drive, a Youtube, a Huawei alap egészség/futóalkalmazása, egy menzesznaptár és nagyjából kész is. (Oké, van még rengeteg dolog rajta, de ezeket használom körülbelül heti szinten legalább.)
Ennyiért meg nem feltétlenül érdemes drága telefont venni.
Na visszatérve a kamerára, a Nikon és a Canon között vacilláltunk nagyon, minden szóba jöhető ismerősömet végigkérdeztem és nem könnyítették meg a dolgunkat, lényegében szinte egyenlőre jött ki a végeredmény, közel ugyanannyi ember ajánlotta az egyiket mint a másikat, és voltak páran akik azon a véleményen voltak, hogy mindkettő jó, a fő hogy az ember, aki használja, értsen hozzá.
Fura egyébként, mert gyanús volt hogy egy régebbi Nikon D5300 és egy újabb Canon EOS 200D hogyan lehet ugyanazon az áron ekkora "korkülönbséggel", körülbelül ugyanazzal a tudással, ugyanazokkal az értékekkel. Rengeteg videót és képet, leírást végigolvastunk, de még így is nehéz volt, erős a rajongói tábora mindkét csoportnak és laikusként mindkettő márka jónak tűnik. (Van itt egy hasznos összehasonlító oldal, ami bármely két kamera értékeit kilistázza egymás mellé.)
Amit viszont észrevettem, hogy gyanús, hogy némelyik blogon/csatornán mennyire különböző tudott lenni a két készülék bemutatása, néha már-már az volt az érzésem, hogy direkt húzzák le az egyiket a másikhoz képest vagy direkt dicsérik túl. Na ezek után már nehezemre esett megbízni bármiféle értékelésben vagy ajánlásban.
Nem akartuk se postán, se futárral kérni, viszont Sopronban nem volt kapható, összekötöttük a kellemeset a... szintén kellemessel, koncert után másnap megvettük. Valahogy olyan jól jött ki, mert ez volt az utolsó darab ebből a típusból, mintha csak nekünk hagyták volna ott. Még a boltban is (Fotoplus) nézegettem, egymás mellé tettük, felemeltük, végigtapogattuk, stb. őket, a Canon olyan kis játékszernek tűnt a Nikon mellett, ami az éleivel és szögleteivel tekintélyesen tornyosult a kis gömbölyded és sima Canon fölé. Nem mondom hogy a külsejük az, ami eldöntötte, mert igen erősen a Nikonhoz húzott a szívünk, de amikor megláttam, éreztem hogy megvan.
Miután visszaértünk a szállásra, Gábor foglalkozott vele, nagyon lelkes volt, a Városligetbe mentünk sétálni kicsit (még sosem voltunk azelőtt ott), és tudjátok, az a fura, hogy olyan volt kézben tartani, mászkálni vele, vagy látni a Kedvesen, mintha mindig is a miénk lett volna. És ez nagyon jó érzés.
Amikor megláttam a fotókat, amiket készít, rájöttem, hogy mekkora butaság volt a telefontól azt várni, hogy igazán jó minőséget tudok majd művelni, vannak olyan dolgok, amelyekre a telefon egyszerűen nem képes, már csak abból kifolyólag sem, hogy... hát csak egy telefon, apró pici alkatrészekkel, na. Szóval (magamhoz hűen) a Huaweit is majd kipurcanásig használom szépen - vagy még tovább, ahogy az előző telefonokat is.
Összegezve elmondani nem tudom, milyen boldog vagyok hogy megvan, nyilván rengeteg dolgot kell még kitapasztalnunk és tanulnunk, de rengeteg időnk is van rá, nem rohanunk sehová (csak saját tempónk szerint maximum).
Az zavar mindössze, hogy jelen, fentebb vázolt zsúfolt körülmények okán nem tudok/tudunk annyit elmászkálni, így kevesebb lehetőség van foglalkozni vele, pedig ott van folyton a gondolataim peremén, hogy jó lenne elővenni.
*** KONCERTEK // BNC & GUNMAKER // DIE KRUPPS & FRONTLINE ASSEMBLY & TENSION CONTROL // OGT ***
Azért így (kis túlzással augusztus miatt) az utolsó negyedévben belehúztunk koncertre járás terén is, mivel többnyire nehezen elérhető bandákat hallgatunk, akik/amik nem lépnek fel Magyarországon vagy csak extra ritkán és messze, mi is ritkán járunk ilyen helyekre. Ezt fellendítendő azért idén jól tartunk, kezdtük az OGT-vel (amiről még egyetlen darab videót tervezek csinálni, tudom, lassan már lerágott csont és ezzel van tele a Youtube csatornám), hatalmas dolog volt a Die Krupps-t látni élőben, aztán Szombathelyen lépett fel a Black Nail Cabaret, ami egy órányira van csak tőlünk, és az OGT-s produkciótól különösen motiváltan kitaláltam hogy lessük meg, szóval azért kicsit összeszedtük magunkat. Utóbbira már a Nikont is elcipeltük mint egyfajta "gyakorlásképp", hát gyerekek, rá kellett hogy jöjjek, hogy egy igen aktív Emkét, sötétben villogó fényekben sokkal-sokkal nehezebb lekapni mint egy méhecskét ami éppen a virágport gyűjtögeti nagy komótosan :D De azért a körülményekhez képest egészen rendben van, legalább pár tucat vállalható képet sikerült csinálni, amire azt tudom mondani, hogy első próbálkozásnak abszolút elmegy.
Gondolkodok a novemberi F.O.Systemen, a hajamat tépem, de nem vettem még meg a jegyet, egyszerűen mindig elmarad és nagyon félek, hogy lecsúszok róla (és ha megtörténik, csak magamat okolhatom). Bízok benne, hogy mire kikerül ez a bejegyzés, már nem lesz min nyavalyognom :)) /Update: azóta megvettem a jegyeket, szállást is foglaltam, szóval kipipálva, idén sok régi, bandákkal kapcsolatos álom válik valóra :) )
Tetszik ez most megint. Jó egy kicsit többet kimozdulni ilyen téren, sok év után. Emiatt igazán sajnálom, hogy Budapest ilyen messze van tőlünk, annyi remek eseménynek nyújt helyszínt, fáj belegondolni, micsoda unalmas üresség van itt Sopronban ebből a szempontból. Jövőre aktívabb szeretnék lenni, csak bosszantóan kevés szabadságom van, és nem egyszerű kényelmesen beosztani. Kíváncsi vagyok, kik jönnek majd 2019-ben és vajon hová jutunk el.
*** A HAJ ***
Néhányan tudjátok, hogy most október közepén (a bejegyzés írásához képest kettő napja) megszabadultam a hajam egy részétől. Igazából nagyon rég óta vívódtam már, hogy mi legyen vele, a legfőbb problémám az volt, hogy a saját súlya olyannyira lehúzta, hogy másnaponta muszáj volt hajat mosnom, mert a fejbőrömre szorítva így folyamatosan zsírosodott és nem nézett ki valami gusztusosan.
Persze sajnálom a laza, amolyan szélfútta, rakoncátlan hullámokat, a számtalan lehetőséget (nagyon jó volt feltűzni, befonni, gyöngyöt belefűzni, stb), de végül idén nyáron már nem volt más, mint hogy egy kontyban hordtam, mert meleg volt, túl hosszú és nem tudtam vele mit kezdeni, hogy kényelmes legyen.Az állapota nem volt rossz, már amennyire meg tudom ítélni, nem volt töredezett, elvékonyodott, stb., esetleg minimálisan csak, pedig idén még csak amolyan karbantartó-frissítő vágást sem végeztem rajta.
OGT utánra szántam, aztán elmaradt, ahogy bejött a hűvösebb idő, egyre többet viseltem újra kiengedve (ami kényelmesebb is volt, a konty időként húzta a fejbőrömet, féltem hogy lassan elkezd kihullani bizonyos foltokon vagy valami, nem hangzik túl bizalomgerjesztően...), de valahogy nem volt az igazi. Így a Die Krupps és a BNC koncerteket is hosszú hajjal csináltam végig, kicsit talán meg is feledkeztem a nagy nyári tervemről. OGT-re mindenképpen hosszú hajjal akartam menni, azért csak azt szoktam meg, szépen mutatott, azért húztam meg akkorra a határt.
És végül egy teljesen spontán gondolat vetett most véget ennek. Azon tűnődtünk, mennyit fogytam - az utóbbi időben elég változó volt, volt pár hónap tavaly, amikor egész szépen sikerült tartani valamit, ami közelről sem nevezhető számomra kielégítőnek, de legalább nem borzasztott el, ám idén kis híján elértem a 80 kilót, ami a 170 centis magasságomhoz igazán nem töltött el elégedettséggel, most jóval 70 alatt vagyok, de szeretnék újra 60 alá kerülni, körülbelül 58 kilósan éreztem igazán kényelmesen magam a testemben... bár akkor nem sportoltam semmit, így folyamatos futás és evezőgépezés, súlyzózás mellett nem tudom, a plusz izom mennyit dobna rajta. Kiderül majd.
Szóval visszatérve, azon tűnődtünk, mennyit fogytam, és mennyit változtam az utóbbi időben, mennyi új dologra szántam el magam, és egyszerre rádöbbentem, hogy tehernek érzem ezt a hosszú hajat. Összegumiztam, és Gábor - bár igencsak vonakodva, de egy nyisszantással megoldotta.
Ez azért nagy dolog számomra, mert egy évtizede (pontosabban tizenegy éve) nem történt ehhez hasonló, annak idején, még a feketére festett felnyírt Kleopátra-frizurámtól szabadultam meg sajátkezűleg, aztán azóta semmi. Mintha egy másik életben történt volna.
Mindenesetre most jobb. Nem mondom hogy nem furcsa, féltem, hogy unalmasabb lesz így, de nem történt ilyesmi, dúsabbnak is tűnik, mert a nem egyenlő hosszúságú részek eltűntek, plusz jobb a tartása, mert könnyebb a súlya, kényelmesebb copfba vagy kontyba fogni is.
Persze nem lett így sem rövid, lapockáig leér, de magamhoz képest mégis.
Körülbelül 35 centitől szabadultam meg összesen, hamarosan Gábor következik, ő is hasonlóan jár majd (elképesztően hosszú lett a haja, sokszor már aggódik, hogy balesetveszélyes a munkahelyen, szóval muszáj lesz).
Kicsit vicces, hogy képes voltam ennyit írni egy egyszerű hajvágásról :)
Persze nem lett így sem rövid, lapockáig leér, de magamhoz képest mégis.
Körülbelül 35 centitől szabadultam meg összesen, hamarosan Gábor következik, ő is hasonlóan jár majd (elképesztően hosszú lett a haja, sokszor már aggódik, hogy balesetveszélyes a munkahelyen, szóval muszáj lesz).
Kicsit vicces, hogy képes voltam ennyit írni egy egyszerű hajvágásról :)
*** BLOGOLÁS ÉS MINDEN MÁS ***
Szóval egyelőre igyekszek lépést tartani, és kevesebbet bosszankodni az ideálisnak távolról sem nevezhető szabadidő miatt (még futni sem tudok mindig elmenni heti 4-5 alkalommal, ahogy szoktam, pedig az alapvető eleme volt a nyaramnak - most hogy hamarabb sötétedik, pláne). Viszont ha más nem, a megkezdett dolgokat szeretném befejezni, ha addig újba nem is vágok bele, ez azt jelenti, hogy a két koncertről még ebben a hónapban szeretném közzétenni a beszámolót, van egy régi interjúm ami szintén kínosan hosszú ideje nem lett elővéve, pedig biztosan érdekesnek találnátok, meg három-négy fotósorozat, amit az utóbbi időben csináltunk, de végül nem került feltöltésre (tematikusak, nem csak az a tipikus "beállok valahova szép ruhában és lövünk pár képet" :D hanem adott helyekre látogattunk el - szóval aki engem szeretett volna látni, annak várnia kell. Hogy meddig, azt passzolom.) Plusz két videó, ami közel áll ahhoz hogy azt tudjam mondani, nemsokára elkészül. Plusz folyamatosan érkeznek a FB oldalra a Halloween-fotók! :)
Ha van olyasmi, amiről szeretnétek hogy kifejezetten írnak vagy videót készítsek róla, akkor írjatok itt vagy privát üzenetben (a blog Fb oldalán vagy a darkgreenrat@gmail.com címre), célirányosan jobban mennek a dolgok, és legalább biztosan olyasvalami, ami titeket is érdekel.
Nemsokára itt a kéthetes szabim, Kaposvárra is ellátogatunk rokonnézőbe, mert még vagy tavasszal voltunk talán utoljára, aztán passz, remélem utolérem magam.
***
Egyelőre ennyi volt ez a helyzetjelentés/magyarázkodós nyavalyaposzt, rengeteg emaillel, Messenger üzenettel, értesítéssel és egyébbel vagyok lemaradva, most ezeknek nekilátok, tiszta lapról azért kicsit egyszerűbb.
Remélem nem szenvedtek nagyon az inaktivitásomtól, annyit ígérhetek, hogy legalább Facebookon kicsit felpörgetem a dolgokat, addig is ajánlom a régebbi posztokat, videókat, az Instagram-felületemet, és nagyon köszönöm mindenkinek, Neked is, hogy az elmúlt év lassabb tempója mellett is itt vagy a blogon, és végigolvastad ezt a bejegyzést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése