Az előző rész nem volt olyan rossz, mint amilyenre emlékeztem, sőt, számos szimpatikus, pozitív elemet is felfedeztem benne, ezért úgy döntöttem, hogy végigmegyek az egész trilógián, kíváncsi vagyok, vajon mit tudott kihozni belőle az író.
2008. Budapest A 9… 8… 7…-tel valami elkezdődött! Valami felébredt! Még mindig azt hiszed, hogy ez csak játék? Reménykedsz, hogy téged nem érint? Akkor most nézz mélyen a borítón lévő lány szemébe és… Gondolkozz végre el! Nem mondhatom, hogy vedd bátran a kezedbe ezt a könyvet, hisz Lilith majd úgyis vigyáz rád. Úgy tűnik, ebben a városban mindenki csak önmagára számíthat! Annyit mondhatok, ha olvasni kezded, a tüdődben most is legyen annyi levegő, hogy még időben kiálthass: „Exi ab seo!”
A bejegyzés spoileres az első részre (9...8...7...) és a második részre (6...5...4...) is, ha még nem olvastad, de szeretnéd, gondold meg, hogy biztosan továbbgörgetsz-e.
Nyilván Lili helyett Lilith változata "nyer", ugye a történet ott ért véget, hogy a világ "átfordul" a korábbi, látványosan démonlakta környezetből egy látszólag békésebb miliőbe, viszont a felszín alatt minden folyik tovább a maga módján - immár fődémonok nélkül -, csak éppen az emberek nem látják az ellenszenves, mindennapjaikat tönkretevő élősködőiket - pontosabban az emberek többsége.
Lilith éli a mindennapi kis életét édesanyjával, de ráébred, hogy mindaz, amiről azt hitte, csak vad kitaláció, rémálom, mégis való igaz. Különleges helyzetbe kerül, hiszen megjárta a túlvilágot, és élve visszatért.
Felbukkan Synerellával karonöltve maga a Fenevad is, akik eme új világot alkották.
Mit tervezgetnek vajon? Hogyan tovább? Mi lesz Lilith és a város sorsa?
Bár valamennyit elolvastam ebből a részből - talán harmadát-negyedét, de őszintén szólva nagyon kevés maradt meg, nem bántam, igyekeztem előre nem is belenézni mások értékeléseibe, véleményeibe, nehogy lelőjek bármit is.
Hogy mit vártam?
- Karaterfejlődést, hiszen Lilith számos borzalmas, majd azért pozitívabb dolgokon is átesett, a többiekkel is azért jócskán történt ez-az, kíváncsi voltam rá, hogy vajon ez érződni fog-e rajtuk (főleg szegény főhősnőnkön, aki nem volt igazán badass az előző részben, hátha most behozza a lemaradást).
- Több új, aktívan cselekvő karaktert.
- Valamiféle akciódúsabb cselekményt, bár a kevésbé pörgős sztorikkal is teljesen jól elvagyok, de valahogy feltételeztem, hogy itt majd még inkább kiélesedik az első részben inkább passzív ellentét.
- Némi sugallatot, hogy akkor mégis milyen irányba is tendál ez az egész.
Ami pozitív élmény volt:
- A hangulat. Az elején nagyon sajnáltam a korábbi kissé steampunk jellegű explicit módon démonlakta környezet hiányát, hiszen az előző részről írt beszámolóban is kiemeltem, hogy mennyire érdekesnek találtam, így a regény első felében kicsit alább is hagyott a lelkesedésem, viszont a végére azt mondhatom, az író elérte azt, ami (feltételezem) akart: egy olyan reményvesztett, kétségbeesett világot alkotott, ahol látszólag nincs lehetőség a menekülésre. Synerella "nulladik" résznél elállt a szavam. A nekropoliszi halálváró-lehetőség (mert az, nemde?) nagyon komplexre és kellően lehangolóra sikeredett, ha azt mondom, a Város előtte fullasztó volt, akkor ebben a világégés utáni hangulatú kifordított verzióban egyenesen hervasztó, a különböző elemek remekül passzoltak az összképbe.
- Kifejezetten tetszett, ahogyan az író megoldotta, ahogy "átfordulnak" a dolgok a lehetséges jövők folytán. A Fenevad-alternatíva némileg kevésbé volt friss élmény, hiszen inkább az első könyv hangulatát idézi. Direkt nem olvastam el előre, így nem tudom, melyik változattal folytatódik, a Synerella-féle a változatossága miatt lenne érdekes, merészebb, sarkítottabb lenne (Slomó més Xilka halála tragikus, de korrekt lehetőség, Lilith-nek fel kell nőnie a feladathoz, nem pedig folyton arra számítani, hogy valaki majd megmenti - ez meglökné a karakterfejlődést), a Fenevad-féle pedig a korábban már említett első részhez való hasonlatossága miatt.
- A következő idézet:
"Az a szemét apád!" — gondoltam — "Milyen könnyen, milyen gyakran ordítják ezt az anyák a gyerekeik arcába! Pedig azt a szemét alakot nem a gyerek, hanem épp hogy az anya választotta egykor az apaszerepre."
Az a helyzet, hogy bár a történet lényegi része nem ezen a vonalon fut (minimum kaotikus Lilith családi légköre, olyan messze áll az ideálistól), viszont le merem fogadni, hogy sok csonka családban élő fiatal "éli át" úgymond Lilith kalandjait az olvasás során, nekik mindenképp egy pozitív megerősítés. Erre a szálra is lehetett volna erősíteni - nem erőltetetten, csak egy olyan lájtos tanmese-szerűen, hogy hé gyerekek, nem a ti hibátok, nem vagytok egyedül.
- A gondolat, ami felmerül a leányzóban, mégpedig
"(...) egészen biztos vagy benne, hogy a Város az, ami megváltozott, és nem mi hülyítjük egymást valahol a vigyorgóban, rácsos ágyakban ücsörögve?!"
vagy éppen— Elragadtatás... — motyogtam magam elé. — Szóval menetrendszerű buszjárat várható Istentől, amire csak azoknak lesz jegyük, akik hisznek benne? — Gúnyolódni akartam, de a szavaim túl keserűen csengtek."
Szívem csücske, amikor a karakterek megkérdőjelezik a világuk, vagy éppen önnön valósságukat, amikor túl abszurdnak tartják a cselekményt vagy a világképet és beleröhögnek az író képébe, hogy na ne viccelj már. Életszerű és őszinte, lehetett volna belőle több is.
 |
| Házikó a temető mellett / dailymail |
Amit vegyes érzelmekkel fogadtam:
- Volt némi ellenérzésem a többiekkel szemben: ha tudták, hogy Lilith olyan nagy jelentőségű, minek vitték el a bunyóba? Kicsit az volt az érzésem, mintha mindenki tudta, vagy legalábbis sejtette volna, hogy milyen fontos szerepet tölt be, és mégsem szólt neki senki, megvédeni sem akarták különösebben, ez elég furcsa volt.
- Bár javult a helyzet, lassacskán sikerült néhány alakban szimpátiára lelnem, a többség továbbra is szerethetetlennek bizonyult. Teljesen átéreztem azt az idegen világot, ahol senkire sem lehet igazán számítani, senkiben nem lehet bízni, aki szimpatikus, arról is kiderül, hogy valami kellemetlen.
A (régi-) új karakterek közül Ivy pont úgy visszaél a helyzetével és felvág, mint Tomaso, és azzal, hogy Slomó felfedi a titkát Lilithnek, nos még nehezen elképzelhető, hogy varázsütésre megváltoztatja a véleményét a csaj. Szerintem hiába hátrányos helyzetű valaki, ha lekezelően és visszataszítóan viselkedik, még nem elvárás, hogy bárki is csak azért kedves legyen vele, mert abba az állapotba került. Nyilván bizonyos körülmények tudatában az ember másképp áll az adott illetőhöz, de ha ezt amaz nem veszi észre, nos én aligha igyekeztem volna jópofizni.
- Lilith személyisége. Bár az első részben sem volt a kedvencem, a kicsit teszetosza, butus viselkedése még elment, itt néha már nem tudtam másra gondolni, mint hogy nem igaz, hogy nem veszi észre mi folyik körülötte?! Az anyjához fűződő viszonya is, előtte kvázi érte élt, hogy megtalálhassa, mikor végül sikerült, akkor tesz rá nagyívben... elég fura szeretet ez. Ráadásul veszettül hiányoltam belőle azt az igazi mélyről jövő fájdalmat, amit a szülők - képletes és tényleges - elvesztése okoz.
Egyszer csak eldöntötte, hogy na ebből elég, összeszedi magát és nem keresi az útját, hanem megalkotja azt - bár ő az, akinek a figyelmetlensége miatt (elalszik, amikor szükség lenne rá és kb. az egész város /világ/ sorsa rajta múlik), azért igyekszik helyrehozni, de ezt is csak egy kvázi isteni közbeavatkozásra tudja megejteni, szóval... elég dekoncentrált és motiválatlan, amit pont hogy nem indokolna a cselekmény. Nem tudok együttérezni és drukkolni az ilyen tutyimutyi (anti)hősöknek.
- A többi karakter személyiségleírása. Számos esetben csak annyit tudunk, hogy éppen milyen színű ruha van rajta vagy a sminkje milyen árnyalatban pompázik, illetve majdnem minden grufti nőről, hogy szép/gyönyörű (ami nekem egy kicsit furcsa volt), de mellette a belső tulajdonságok leírása eltörpül - és itt most nem arra gondolok, hogy xy szó szerint irigy van önfeláldozó, hanem azokra a cselekedeteiből, gondolataiból következtethető tulajdonságokra, amelyek a való életben is bemutatják egy adott ember személyiségét.
- Ez az egész Enoch-kérdéskör. Maga az ötlet érdekes, de a tálalása fura volt, gondolkodtam, hogy akadtak-e korábban erre utaló jelek, viszont ez a hopp megjelenik egy indigó-aurás kölyök és megmondja a frankót olyan igazi deus ex machina volt, kicsit értetlenül álltam az egész előtt, hogy akkor most miből is maradtam ki. (Főleg az érv, ami miatt ő kapta meg ezt a kivételes lehetőséget... azért ezt nehéz elhinni). Valahogy egyáltalán nem illett a képbe, a korábbi utalások hiánya miatt.
- A Fenevad-alternatívában csúcsosodott ki - nekem már kezdett egy kissé sok lenni a vallásos háttér, többnyire ateistaként ha nem lenne benne kifejezetten ez a grufti-dolog, nem olvasnám el. (Oké, mit akarok, démonok rohangálnak, mea culpa :D De reménykedtem, hogy inkább fantasy lesz, mint vallásos.)
 |
| akár Lilith is lehetne - meglepően nehéz fiatal, vörös hajú goth lányről értelmes fotót találni :( by Necrania-art |
- A párkapcsolatok. Oké, Slomó és Ivy már öreg motorosok úgymond, az évek múlásával a látványos momentumok sokszor lecsökkennek, sőt, el is múlnak, no meg egy olyan világban, ahol az ember párja amolyan száműzött, nyilván óvatosabban viselkedik az ember, viszont furcsa volt, hogy nagyon-nagyon kevés jel utalt az említett páros kapcsolatára. Picit több összenézés, vagy valamiféle összhang, konfliktus, bármi jó lett volna, aminek segítségével érezni tudjuk, hogy igen, ezek szeretik egymást.
A másik ugye Lilith és Gabrieru párosa, akik egyszerűen nem tudom, mikor gabalyodtak össze, egyszer csak hopp egy csók és kijelentették, hogy járnak. (Mivel Lilith fiatalka nyilván nem ágyjelenetre célzok, csak apró utalások estek volna jól, amin keresztül látszik, hogy kerülnek egyre közelebb egymáshoz, ha már kötelező a szerelmi szál - így a csalódás is mélyebbnek, fájdalmasabbnak hatott volna.) Mindkettőt felszínesnek és üresnek éreztem, nem tudtam elhinni, hogy tényleg éreznek valamit egymás iránt.
- Az erőltetett "menő" szleng, és itt nem a Rémálom-világ szlengjére gondolok, hanem arra a néhol zavaróan túljátszott kihanemén-ízű hozzáállásra. (Kicsit az volt néha az érzésem, hogy a manapság "faszacsávónak" titulált alakok beszédstílusával mutat hasonlatosságot.) Synerella nercbundás belépőjéről nem is beszélve, brr! (Bár utóbbi megbocsátható, van akinek tényleg ilyen a stílusa.)
- Xilka az előző részben humoros volt, itt már néha életszerűtlen, amit nagyon sajnáltam, mert korábban kifejezetten jól működött.
- A mód, hogy az olvasó irányítva, befolyásolásra kerül - ő plázacica/"izomtibi"/pénzesemberkölke, őt utáld, de nem finoman, az adott karakter megnyilvánulásain keresztül, hanem explicit módon - és bár tiniként talán némileg hasonlóan vélekedtem, mostanra erősebb lett bennem a "ne akard rám erőltetni, mit gondoljak", mint a "fúj egy plázás"-hozzáállás, hála az égnek.
Ez már az első részben is feltűnt (arra gondoltam, Lilith szemszöge miatt, de visszaolvastam, és nem, ez az író sugallata), ami mostanra már igazán zavaróvá vált. Hadd utáljak valakit azért, amit csinál/amit gondol/mond, nem pedig azért, amilyen jelzővel illetik mások - a való életben és egy fiktív történetben is! És szeretném azt hinni, hogy - bár tudom, tudom, fikció - egy dark nem azért nem kedvel valamit, mert darkságából adódóan kategorikusan kötelező...
- A "ki mit visel"-leltár és a "mindenki gyönyörű". Meglepő, hogy ezt egy férfi írta, ha nem tudnám, nem erre tippeltem volna.
- Manson. Marilyn Manson. Mint példakép (?) *villog a pózer-detektor* (De legalább a "rossz", "kamu grufti" oldalon.)
Sajnáltam, hogy eltünedeztek a zenei utalások - bár háborúban nyilván ez az egyik utolsó, nekem hiányoztak. Pedig aztán a dark szcéna rengeteg baljós, passzoló muzsikát rejteget ám.
Viszont ami most merült csak fel bennem kérdésként: mi van a Városon túl, mi a helyzet a világ többi részével? Akár fanyalgok, akár nem, annyira azért sikerült lekötnie, hogy ezen elsiklottam :)
És hogy mennyire hozta be a hozzá fűzött reményeket?
- Lilith határozottan fejlődőképes, bár még mindig vannak hajtépős pillanatai (de TÉNYLEG képes elaludni akkor, amikor az összes barátja, bajtársa élete tőle függ?! Rendben, hogy fiatal és sok rosszat kell kiállnia, de annyira azért már nem gyerek). Kicsit nagyobb lendületre számítottam, de az a gyanúm, a következő részben talán némileg jobban elengedi magát, remélem végül amolyan hernyó-báb-pillangó kibontakozásnak leszünk szemtanúi.
A többiek valahogy olyan kívülállónak tűntek, nem érintkeztek eleget a főhősnővel - ennek viszont ugye következménye, hogy ő kapta a választás lehetőségét, úgyhogy gondolom ez tervezett volt, mégis olyan steril hatást keltett (nem tudom, ez volt-e a cél).
- Határozottan mozgalmas és akciódús volt, ami kicsit háttérbe szorította az egyéni sorsokat. Ennek vannak előnyei, hátrányai is, annyit biztosan elért, hogy felcsigázott, tehát - bár mint említettem, nem igénylem feltétlenül a pörgős történeteket - az előzőben is volt jövés-menés, váltakoztak a helyszínek és a szálak, de azért ez aktívabb, másmilyen volt. Nem tudom igazán megítélni, melyik tetszett jobban vagy éppen kevésbé, de az biztos, hogy nem süppedt bele az első rész mintájába, ami jó pont.
- Viszont most már kifejezetten látszik, milyen irányba halad a történet (bár várható volt), feltételezem Synerella vagy Fenevad vs. Lilith, aki az egész világot megmenti (kis segítséggel), nyilván ez eddig is világos volt, viszont mostanra érződik, ahogy kissé szűkül a kör, az említett pozitív és negatív karakterek egyre közelednek egymáshoz - és az elkerülhetetlen végső összecsapás felé.
Összességében - hogy tetszett-e? Nehéz megmondani, de még arra sem tudnék egyértelműen válaszolni, hogy jobbnak találtam-e, mint az előző részt, hiszen voltak benne olyan elemek, amelyek kifejezetten jobban sikerültek, de továbbra is maradtak gyengébb pontok is, van egy olyan gyanúm, hogy sikerülhetett volna ez még jobban is, ha pár évvel később kerül megírásra.
IDÉZETEK:
— Szóval... - emeltem fel a hangom, de ekkor kinyílt az ajtó, és egy ismeretlen lány lépett... Nem is! Inkább kígyózott be rajta. Lassú, kecses mozgásán kívül minden másban is meghökkentően elütött a gruftiktól. Egyetlen fekete ruhadarab sem volt rajta, sőt, inkább úgy nézett ki, mint valami nagyon huncut film ledér „nővérkéje". Falatnyi, csillogó selyemből varrt ruhája szorosan tapadt karcsú testére.Az anyagot számos helyen szándékosan felhasították, és vérvörös anyaggal szegték be, szabadon hagyva a rafinált réseket. A csaj ezen kívül fehér holdjárót, fehér harisnyát és a feje tetejéről csüngő, fehér (!) rasztafrizurát hordott. Erősen rúzsozott alsó ajkát ezüst karika döfte át, fekete szempillái pedig szinte érezhetően kavarták a szoba levegőjét.— Ő Silver Ivy — mutatta be a lányt Slomó — Vele még nem találkozhattál, mivel csak a változás után csatlakozott hozzánk.— Szerintem akad itt más is, aki azelőtt semmiképp sem kerülhetett volna be a gruftik közé. — A megjegyzésemet szándékosan címeztem egykori oktatómnak. A sebhelyes arcú asszony szemében értő fény villant: tudtam, hogy ő velem van. (Lilithből lassan előtör némi tökösség :D)
Dorisia lelkes segítségével immár én is összeállítottam új ruhatáramat, így darkosabb lettem, mint valaha. És ha már magas szárú, fűzős csizma, éjfekete selyemszoknya (melynek legfelső rétege pillangómintás, leheletvékony, áttört csipke), hozzá szintén fekete mellény (topnak is elment — a hasam jócskán kilátszott belőle, és a dekoltázsán is jót csámcsoghattak volna az erénycsőszök), továbbá naná, hogy ében színű, jó meleg, puha és horgolt „nagymama kendője" volt rajtam, amit kellően sötét sminkkel és csingilingi fülbevalókkal egészítettem ki... Szóval, ha már mindezt felöltöttem, miért is ne nevezhettem volna magam nyugodtan ízig-vérig gruftinak? (Lilith és az instant grufti-kezdőcsomag)
(Több idézet most nincs, nem célom bántani a trilógiát, azt hiszem éppen eléggé kiveséztem.)
Oldalszám: 344 | Kiadás éve: 2008 | Kiadó: Könyvmolyképző | Kategória: Ifjúsági, Fantasy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése