Amanda Stevens: Sírkertek Királynője 1. - Örök ​kísértés

Amelia munkája igencsak szokatlan, apjához hasonlóan hivatása és egyben szenvedélye a régi, hanyatlásnak indult temetők, sírkertek restaurálása - erről blogot is vezet, szakmai körökben csak a Sírkertek Királynőjének nevezik. Egyszer csak rendőrségi hívást kap, melyben szakmai segítséget kérnek tőle, egy régi temetőben friss holttestekre bukkantak, a nő pedig - mivel az éppen helyreállítás alatt levő részen történt az eset - csatlakozik a nyomozáshoz.
Ez eddig egészen szokványos kriminek tűnik, amíg meg nem tudjuk - gyakorlatilag már az első mondatnál, hogy a hölgy látja a kísérteteket. Azokat is, amelyek az amúgy számára igencsak vonzó nyomozóhoz kötődnek... Vajon ki lehet az a kislány és az a nő, aki nem hagyja magára a morózus férfit?
A különös gyilkosságok, az okkult főiskolai csoportosulások kötődnek-e mindehhez?

És hogy mi a legfőbb szabály? A kísérteteknek nem szabad észrevenniük, hogy Amelia látja őket, mert ha bizonyos ajtók egyszer kitárulnak, többet nem lehet őket bezárni.

*

 A fiatal és titokzatos Amelia Gray sírkő-restaurátor, aki látja a szellemeket. Az élősködő kísértetek nem tudhatják meg, hogy látja őket, hiszen akkor élete is veszélybe kerül. A lány ezért elkerüli azokat az élőket, akiknek nyomában szeretteik nyughatatlan szellemei járnak.

John Devlin detektívnek brutális gyilkosságok felderítésekor lesz szüksége Amelia segítségére, ám a férfit árnyékként követi elhunyt felesége és kislánya.

A lány hiába küzd a férfi iránt érzett vonzalmával, nem hozhatja a kísértetek tudomására, hogy látja őket, sőt látja azt is, ahogy parazitaként szívják el a férfi életerejét. Azonban hiába igyekszik tartani a távolságot, a kettejük közti vonzalom elmossa a határokat e világ s a másvilág között…

Főszereplőnk igencsak szimpatikussá vált számomra, jó volt egy már nem tini/fiatal felnőtt, de nem is családos vagy épp megkeseredett alak történetét végigizgulni. (Amelia 27 éves - Kicsit folyton Anita ugrott be róla, meg nem tudom mondani, miért :) ) Személyisége megfontoltabb, kiforrottabb, ám ennek ellenére is akadnak természetesen gyengeségei, különben aligha válna életszerűvé és érdekessé a dolog.
Nem papírmasé-figura, ahogy a történetben felbukkanó többi alak sem csak odavetett sztereotípia, még ha esetleg néhány vonással került is csak megalkotása.

Oak Grove temető, oakgrovecemetery.net

Ami kifejezetten tetszett, az az elbeszélés módja, ahogyan az írónő bemutatja a történet világát, a leírások érzékletesek és érdekesek, nincsenek felesleges túlzások, de a puritán, száraz túlegyszerűsítés hibájába sem esik bele. Az olvasó ténylegesen úgy érzi, mintha egy valóban megtörtént esetet olvasna, szinte kézzel fogható sokszor egy-egy hely atmoszférája. Olyan szépen sikerült beleszőni a valóságos elemek közé a fikciót, hogy teljesen természetesnek hat.

Nagyon szerettem a rengeteg információt amit a sírokkal, történetükkel, helyreállítási munkálatukkal kapcsolatban olvashattunk a történet folyamán, olyan volt, mintha ténylegesen egy olyan személlyel töltöttem volna azt a néhány napot, amíg olvastam, aki kifejezetten sok időt szentel ennek a tevékenységnek. Hogy min múlik, melyik irányba áll a fejfa? Milyen szimbólumokat szoktak rávésni és miért? Hogyan történik egy restauráció? Persze nem kell a legkomolyabb mélységekre gondolni, de ezektől az apróságoktól életszerűvé válik, nincs az a na, ez is egy mondvacsinált szaki érzésem tőle, ami sokszor sajnos előfordul, ha valamilyen - akár még csak nem is speciális, de direkt kiemelt szakmával rendelkező regényhősről olvasok, akiről hamar kiderül, fikacnyit sem konyít az adott tudományhoz, főleg mivel az író nem vette a fáradságot, hogy utánanézzen, mivel is jár ez vagy az. Szintén kellemes volt az aprólékos, ám cseppet sem unalmas vagy száraz leírásokat olvasni, a növényekről, egyebekről, szinte tényleg elhittem, hogy igen, ez létezik, amikor olvasás során az ember már-már érzi a fülledt, nyári levegőt, a tömény zöld illatot, vagy éppen a közeledő vihartól terhes, feszültséget a bőrén.

Kifejezetten kedvencem emellett a temető alatti katakombákban történő felfedezés volt, illetve a titkos társaságot érintő jelenetek.

A rejtélyes-nyomozós részére megfelelő hangsúly került, a cselekmény nagy részét az ezt feltárni vágyás igyekezete tette ki, aminek kifejezetten örülök. Sokan panaszkodtak arra, hogy nincs kifejtve eléggé a nyomozás, ami való igaz, ám mivel Amelia szemein keresztül látjuk a történéseket, nem feltétlenül kell mindenről tudnunk, néha ettől valóban amolyan "tálcán kínált instant megoldásnak" tűnhet, engem nem zavart.

Megjelenik benne némi romantikus szál, körülményeiből adódóan visszafogott, nincsenek nagy nyálcsorgatások, de sajnos felbukkan egy afféle szerelem első látásra jellegű dolog, társulva a tipikus "vonzódok iránta, de nem lehetek vele mert nem szabad" klisés helyzettel, ez néhol már-már zavaróvá válik, nem passzol Amelia óvatos, tudatos személyiségéhez. Érezhető a kémia, a feszültség, de nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a férfi afféle tabu Amelia számára a hozzá kötődő kísértetek miatt, illetve hogy nem is igazán lépett túl a múltbéli tragédiáin. Ez kevésbé tetszett, illetve talán leggyengébb pontja volt, Amelia szinte semmiből előlobbant vonzódása Devlin iránt, ha a későbbi részekben erre valami magyarázatot, utalást kapunk, akkor nem szóltam, de egyelőre fura. A nő higgadt, megfontolt, belefé forduló, kimért és vasakaratú - legalábbis az író ilyen gondolatokat igyekszik elültetni bennünk főhősnőnkről, aztán valahogy ez a momentum lerombolja az egészet.

Oak Grove temető, oakgrovecemetery.net

Ami nem tetszett, hogy a mellékszereplők, illetve aki az egész mögött áll, nem kaptak akkora hangsúlyt és nem kerültek kifejtésre igazán, így a végén nem tudtam igazán ledöbbenni, hogy ó, nahát, tényleg, szegény ez-az-amaz, nem voltam dühös vagy szomorú, csak nyugtáztam a dolgot és kész.
Ez viszont tényleg fájó pont volt, hogy a hosszas huzavona és töprengés után körülbelül három oldalban sikerült lerendezni a "ki volt a gaztevő" kérdést, ennyi felvezetés és vívódás, keresgélés után kicsit nagyobb katarzisra számítottam. Hasonló a helyzet Amelia és Devlin nagy jelenténél a házban, ha már ilyen a körítés, valami vudus-megszállásos dologban reménykedtem, ami kézenfekvő fordulat lett volna, ám nem történt semmi, így... kicsit úgy érzem, az egész jelenet felesleges volt, nem adott hozzá annyit a történethez, amennyit adhatott volna. Voltak kihagyott lehetőségek, amik igencsak pozitívan járulhattak volna hozzá a sztorihoz, de elsikkadtak, ezt nagyon sajnáltam.

Remélem, a következő rész(ek)ben nagyobb szerepet kap majd Amelia és az édesapja kapcsolata is, illetve többet megtudunk Devlin kísérteteiről, mert ez így magában sajnos nem olyan sok. Első rész révén rendben van ez így, meglátjuk, vajon a továbbiakban sikerül-e választ kapnunk a kérdésekre.


Nem egy vidám regény, a gyilkosságok, az őrület, a bizonytalanság és bizalmatlanság, az összeesküvések, a földalatti szekták, okkultista elképzelések, minden, ami a halál és az elmúlás körül forog, mind egy sötét színezetet adnak a történetnek. Számos nem várt fordulat teszi izgalmasabbá, ahogy egyre mélyebben merülünk el a rejtélyek, összeesküvések, túlvilági erőket kutató szekták és múltbéli titkok világában, ahol mindenkinek van némi takargatnivalója és senki sem teljesen olyan, amilyennek látszik.

*

Egy másik, külföldi cover

A külcsínről - őszintén, ez az "Örök kísértés" cím nemigen keltette fel a kíváncsiságomat, bár a "Sírkertek Királynője" sorozatcím azért már érdekesebb, valahogy az volt a benyomásom, hogy valami borzasztó, nyálas dologról lesz itt szó, holott nem. Hasonlóan talán a Highgate temető ikreinél jártam, amikor ugyanúgy mint itt, egy sokkal lassabb, melankolikusabb, jobban kidolgozott kísértethistóriás-gótikus regényt kaptam, mint amire számítottam. Tulajdonképpen a borító csábított arra, hogy fellapozzam, és nem bántam meg. 

A borítón a Rómában található Protestáns temetőben fellelhető  Angel of Grief szobor látható, számos zenei albumborítón, könyvborító részeként feltűnt korábban, szerintem egészen szép a sötét színeivel, talán a történethez jobban illene egy kis "dzsungelesebbség" (az itt, jobb oldalt látható darab jobban passzol), bár a fekete borostyánlevél-sziluett megy a témához, szóval rendben, a betűtípus, felirat szép, az alsó fertályon látható fa-negatív kicsit kérdőjeles, mintha az járt volna az alkotó fejében, hogy na, ott túl fekete, dobjunk még rá valamit - oké, nem üt el a többi elemtől, de igazán hozzá sem ad az összképhez.

A fordítás ízes és érzékletes volt, nem igazán találtam benne hibát, bár a tördelés-szerkesztés finoman szólva nem lett a legtökéletesebb.

Maga a könyv jó minőségű, jól esik kézbe venni, igényes, szép munka.