Íme egy újabb goth/alternatív karakteres regény, mégpedig a kevésbé kedvelhető fajtából – próbáltam magam távol tartani a kritikáktól (főleg a negatívaktól), viszont sajnos azt kell hogy mondjam, én sem tudnék igazán felemelő, kedvcsináló ajánlót írni ehhez a történethez. Egyezzünk ki annyiban, hogy ez most inkább afféle beszámoló, nem pedig noszogatás, hogy biza kapd le a polcról, mint ahogy azért eddig elég sok könyvnél - hála az égnek – mertem ajánlani.
Sajnos se a goth karakter, se a történet nem nyerte el igazán a tetszésemet, de kezdjük inkább az elején, lássuk, miről is van szó pontosan. Adott egy középiskolás csajszi, Ever, aki tragikus módon egy autóbalesetben elveszítette a szüleit és húgát, ő maga is majdnem odaveszett, ám csodával határos módon megmenekült – viszont attól a naptól kezdve valami megváltozott: hallani kezdte az emberek gondololatait, látni az aurájukat, és nem mellesleg a kistini húga szellemét, akivel kvázi együtt él. Mellesleg Ever (természetesen) csinos, szőke hajú, jó tanuló, a történtek előtt népszerű is volt – és a kulcsszó a „volt”, ugyanis képességeit elnyomandó kapucnis pulcsit visel és folyton zenét hallgat, hogy elnyomja a többi ember rátörő gondolatait, meg úgy egyáltalán, távol tartson mindenkit magától, az osztály lúzereivel (a goth csaj meg egy meleg srác) kezd lógni. Nagynénje veszi pártfogásba, aki übergazdag, ám az emberi kapcsolatokhoz annál kevésbé ért.
Aztán jön a kötelező szuperpasi, aki nyilván a kissé csöves hatást keltő (említik így, nem én találtam ki) főhősnőnkre pályázik, ám Evernek nem kell. Eleinte. Damen, akiért kortól és nemtől függetlenül mindenki odáig van, mert dögös, jóképű, lenyűgöző a modora, minden tárgyból és készségből kitűnő, természetesen valami sötét titkot rejteget…
Jaj.
Amikor összeeresztenek egy Mary-Sue-t és egy Gary Stu-t egy olyan sztoriban, ami viszonylag érdekes is lehetett volna, ha jól van megírva, hát általában ott helyben félreteszem, sőt ha már a fülszövegből kiszúrom, akkor bele sem kezdek. De ha már viszonylag komoly szerepet kapott a goth leánykánk, akkor úgy döntöttem, nem adom fel, de hogy a folytatáson nem fogom átküzdeni magam, az biztos.
"Fordul a kocka. Rajtad a sors! A családból egyedül Ever élte túl a szörnyű balesetet. A lány arra eszmél a kórházban, hogy látja az emberek auráját, hallja a gondolataikat és egyetlen érintésből kiolvassa élettörténetüket. Egy másik városba, új iskolába, idegen társak közé kényszerül. Retteg minden érintkezéstől, nehogy fény derüljön különös adottságaira, így aztán hamarosan ki is közösítik, mint afféle magának való csodabogarat. Aztán egy napon Damen mellé sodorja a sors szeszélye. Ever döbbenten észleli, hogy nem látja a fiú auráját, nem hallja a gondolatait, és hiába érinti meg, Damen őrzi titkait. Márpedig titka rengeteg van. Valaki megpróbálja megölni Evert. Mi köze az ármányhoz Damennek? Mióta jár a fiú a fény és a sötétség határvonalán? Mitől olyan sorsszerű a köztük kibontakozó szerelem? Tudd meg a titkukat! Örökké emlékezni fogsz rá. „Szellemeket látok. Mindenütt. Az utcán, a strandon, az áruházban, az étteremben, a suli folyosóján, a postán sorbanállás közben, az orvosi rendelőben, bár a fogorvosnál még sosem. De nem zavarnak, mint azok, akiket a tévében meg a moziban látni, nem kérnek segítséget, nem állnak le cseverészni Leginkább csak mosolyogva integetnek, amikor rájönnek, hogy látom őket. Mint az emberek általában, ők is szeretik, ha észreveszik őket.” Van, aki különleges akar lenni. Van, aki mindent megtesz azért, hogy beleolvadjon a tömegbe, de nem teheti. Evernek sem sikerül. Egy autóbaleset egyetlen túlélőjeként nem csak a gyászával, hanem egy új élettel, új gondokkal és újonnan szerzett képességeivel is szembe kell néznie. Aurákat lát, gondolatokat hall és egyetlen érintésből kiolvassa az emberek élettörténetét. Amikor megismeri Dament, minden felkavarodik körülötte. A fiúval nem csak a szerelem érkezik meg a tizenhat éves Ever életébe, hanem a hangok is elhallgatnak a fejében. Damen Auguste tökéletes: jóképű, okos, titokzatos és gazdag. A lány nem tudja, kibe szeret bele, de egy biztos: Damennek rengeteg különös titka van. Elvarázsolt világban jár, a fény és a sötétség mezsgyéjén, ahová magával viszi Evert is."
Ami tetszett a történetben, mivel ebből van kevesebb, ez az alaptörténet. Nem vagyok oda különösebben a szerelmi szál köré épülő sztorikért, de ha ügyesen van megírva, sikerül korrekt módon ábrázolni az érzelmeket és a karakteralkotás is jó, akkor meghajtom a fejem. Sikerült viszonylag sokáig húzni a titok kiderülését is, amit talán még a pozitívumok közé lehet sorolni, nem túl korai, nem is túl kései volt, bár segíteni nem segített sokat az egészen.
Spoiler, ha nem tervezed hogy elolvasod a könyvet, de amúgy érdekel, mi a helyzet: Damen egy kb. 600 éves halhatatlan, Drina a szintén halhatatlan felesége, Ever pedig a nagy szerelme, ám van egy kis bökkenő, a lány kevésbé ellenálló az elmúlásnak, újra és újra felbukkan, majd a semmivé lesz, gyakran Drina kezei által, tehát ez egy amolyan tragikus szerelem-reinkarnációs sztori. Spoiler vége.
Ami nem tetszett, az a karakteralkotás, főleg Ever személyisége. Nincs ellenvetésem a Tökéletes Kisasszony-kép ellen, ha életszagú, nyilván vannak olyan fiúk és lányok, akik kellemes külsejűek, tehetősek, kiemelkedően teljesítenek, elbűvölőek, a családi életük többnyire rendezett, és még sokan kedvelik is őket – de ezt így beledobni egy történetbe roppant fantáziátlan. Nincsen olyan ember, akinek ne lennének gyengeségei, problémái, de pont ez a jó (ahogy a való életben is), a tökéletlenségünk hajt előre, egyfajta idillikus kép felé. Mindig van hová fejlődni, mindig jelennek meg újabb és újabb elérendő célok.
Szóval általában izgalmas látni, ahogy egy ilyen viszonylag gondtalan életű regényhős életében történik egy törés – kvázi elveszít mindent – és utána olyan nehézségekkel kell megbirkózni, amelyeket hírből ismer maximum: gyász, veszteség, testi és lelki sérülések, komoly karakterfejlődést eredményezhet(ne).
Furcsaságok:
- Ever nem szívjóságból kezd nyitni a perifériára került diákok felé nyitni, hanem hogy – közéjük tartozva – őt is békén hagyják, tulajdonképpen felhasználja őket. Aztán végig nyavalyog, amiért a többiek megjegyzéseket tesznek (gondolnak) rá – holott ő választotta ezt az utat.
- Ever teljesen odáig van, hogy Damen csak az ő kedvéért újrajárta a középiskola pár hetét, sőt afféle áldozathozatalnak tekinti (valahogy nem érzem át, hogy ennek mekkora súlya van – együtt lehetek a hőn áhított csajommal, cserébe pár uncsi órát végigülök, ejha, bár lehet hogy csak én voltam túlontúl régen gimis)
- A Hirtelen Előbukkanó Szuperképességek – ami az Engelsfors-trilógiában kifejezetten tetszett, hogy a különleges képességgel rendelkező lányoknak igenis gyakorolniuk kellett ahhoz, hogy irányíthassák a képességeiket, nem pedig csak úgy hipp-hopp egy csapásra mindenki szuper mester mindenben, na ez itt elmaradt. A „szeretet erejével” (?) történő csihipuhi meg a végső küzdelem Drinával… na ne már! És a nevetséges az egészben, hogy akár működhetett volna is, ha nem érzem annyira veszettül súlytalannak az egész elméletet. (Annak aki nem olvasta és nem is szándékozza – spoiler – Ever a szeretet erejével beledurrant Drina csakrájába, aki úgy hal meg, hogy ettől rájön, hogy mennyire jégből van a szíve és ettől szetrefoszlik. Vagy valami hasonló. Spoiler vége.)
- Ever és Damen közötti kémia – ami nincs. Nem érzem a szikrát, a kötődést, a vonzódást, semmit! Azon túl, hogy néha megemlítésre kerül, hogy hol járhat a srác, nagy nulla. Mivel elvileg már van előtörténetük (Damen nagyon szereti evert, biztosan fájlalja a folytonos elvesztését és hiányát), kellene hogy legyen valami átütő boldogságnak, örömnek lejönnie a fickó részéről, hogy hurrá, megtaláltalak vagy valami, nem? Egyszerűen nem tudtam elhinni hogy ez a két ember szereti egymást. Se lassan beinduló szerelemnek, de még instant love-nak sem ment el, pedig itt még azt is el lehetett volna lőni, hogy Ever egyszer csak emlékezni kezd. Vagy legalábbis a lelke, a kötődésre vagy ilyesmi.
 |
| forrás: marci1900 |
- Damen és Drina. Ha nekem az exem csak egy rossz szót szólna a páromra (nem ám megölné, még többször is!!), nos nem annyi lenne a reakcióm, hogy egy drága étteremben némi míves bor mellett megpróbálom rábeszélni, hogy jaj légyszike most ne bántsad szegénykét… Egyszerűen hiteltelen.
A keret, amibe a történetet foglalni igyekszik az írónő: már csak Ever neve is, még tiniként szerettem ezeket az „utalós”, nagy jelentőségteli hangztos neveket, de mostanra már inkább elcsépeltnek érzem (kb. mint a Clarity-ben, clarity/Clare volt a csaj neve, ami kiejtve kb tisztát jelent, clairvoyance volt a képessége, ami tisztánlátás, micsoda véletlen!).
Viszont ha amúgy belefér a sztoriba és nem túl nyakatekert, vagy nem tolja magát nagy csinnadrattával meg neonfényekkel az ember képébe, hogy hé, van ám itt valami összefüggés, akkor még azt is mondom, hogy rendben, ez elmés volt, ügyesen megoldották. Az ebben a történetben felbukkanó elnevezések sajnos számomra átcsúsztak az utóbbi kategóriába: Ever mint evermore, ami egybecseng a címadással, aztán Damen, a tipikus „demon”/énvagyokámarosszfiú (komolyan vagy egy tucat különböző regényben, filmsorozatban hívnak így rosszfiú-karakter, egyszerűen sok),végül Haven még jópofának is lenne nevezhető a másik kettő nélkül: goth karakter, aki majdnem holló (raven) és majdnem mennyország/mennyei (heaven, kiejtve).
- Azon túl, sőt, talán főleg amiatt, hogy nincs kémia a fő
karakterek között, a szuperpasi roppant ijesztővé válik, gyakorlatilag
végig elhallgat fontos dolgokat Ever elől, nyíltan hazudik, amikor
rajtakapja a csaj, megváltoztatja az emlékeit és még tovább hazudik, meg
sem próbál tiszta vizet önteni a pohárba… koslat utána, folyamatosan
szemmel tartja. Azt sem értettem, ha Ever a naaagy szerelme, akkor miért
kell féltékennyé tennie egy másik lánnyal (ki gondolta volna, nyilván a
tökéletes-de-gonosz-elcsépelt sulihercegnővel), ahelyett, hogy
normálisan közeledne hozzá? Ráadásul semmibe veszi Ever jelenlegi
életét, kihágásokra buzdítja, stb., (ráveszi, hogy lógjon a suliból,
csalásra biztatja a lóversenyen) gyakorlatilag dróton rángatja
szerencsétlent (na nem mintha annyira szimpi lett volna hogy igazán
sajnálni tudnám), mindezt a saját önzősége miatt. Most tényleg, ilyen
egy tökéletes, szerető férfi? Aztán a tettével (hogy megmenti, de hagyja
meghalni a családját) közvetetten (egy tessék-lássék módon ábrázolt)
alkoholizmus szélére sodorja. Végül odaveti neki, hogy mit van úgy oda,
ha annyira meg akart volna halni, úgyis meghalt volna o_O
- A tulipánok, amelyek jelképei... annak, amiből kb. semmit nem látunk Damentől. A végére már creepy, mint romantikus. (Csak nekem jutott eszembe, hogy szerencsétlen virágok, meg hogy ki takarítja majd el azt a sok fonnyadt maradványt? :D :( Tudom, nem erősségem a romantika, na.)
- És
akkor még fel sem merült a korkérdés – azért Damen jócskán nem tini
már, rengeteget tapasztalt (ami max a festőkészségeiben és a tárgyi
tudásában mutatkozik, a reális felnőtt fejjel való gondolkodásban már
kevésbé) és a lány lelke hiába legalább olyan idős, ha a
személyiségének a folytonos újrakezdés miatt nincs lehetősége olyan
szintre fejlődni. (Oké, erős lenne pedofíliának nevezni, de ha tegyük
fel egy negyvenes-ötvenes fickót képzelnénk Damen helyébe, mindjárt
többen elhúznák a szájukat, pedig ott „csak” 20-30 év a korkülönbség…)
Viszont láttam, nem csak nekem tűntek fel ezek a dolgok.
- És a
vége! Uram atyám… ennyire súlytalan „szerelmet” rég sikerült könyvben
olvasnom, de hogy Ever mindent sutba vágjon érte! Na mindegy, nem is
sopánkodok tovább.
- Végül ami nem lett megmagyarázva (bár
lehetséges, hogy én siklottam át fölötte vagy később kifejtésre kerül
majd): oké, van egy halhatatlan lelkünk, ami
a.) halálunk után távozik a „mennyországba” vagy valahová (?)
b.) a földön ragad kísérteni, amíg meg nem békél és jön az a.) pont
c.) újjászületik újra és újra
d.) egy testbe zárva él „örökké”
És
nem igazán volt ez megmagyarázva, hogy akkor min múlik micsoda, meg
hogyan, és ha valaki „átkel” vagyis nem „b”, akkor újjászületik? Vagy
Mennyország? És ha Ever szülei látják a lányukat, de beszélni nem tudnak
vele, akkor hol vannak, mit csinálnak? És hogyan lesz a csaj
halhatatlan, gondol egyet, hogy na én mostantól halhatatlan vagyok és
kész…? Ehhez egy bazi jó kis keretet lehetett volna alkotni, ami akár
pár mondatban is felvázolható, és hiába kapunk jósnőt, szellemlényt meg
kutyafülét, ha értelmesen válaszolni a felmerült kérdéseinkre nem
fognak.
Biztosan az is benne van, hogy ez a könyv is a nagy
Twilight-láz idején jött ki, amikor gombamód elszaporodtak ezek a
tiltottszerelmes-nemlehetünkegyütt-szenvedjünkmertjaj fiataloknak szóló
természetfeletti lényes-romantikus történetek, és azért elég érezhetően
hatást gyakorolt az írónőre a híres-hírhedt mű, némely jelenetnél
teljesen egyértelmű a párhuzam (alapfelállás, halhatatlan pasi halandó
csajjal, nem lehetnek együtt, figyeli, amíg alszik, csak úgy a semmiből
megjelenik a parkolóban, stb.).
Az alaptörténet viszont egy érdekes kérdést vetett fel bennem, ha – tegyük fel, lehetséges lenne egy hasonló eset -, nyilván az idősebb fél roppant mennyiségű tapasztalatot szerezne, folyamatosan haladna, alakulna, viszont az újra és újra megszülető másik fél egy idő után nem szakadna el mellőle? Úgy értem, oké, ha elfogadnánk, hogy van egy halhatatlan lelkünk (vagy csak valami részünk ami nem foszlik a semmivé, hanem megmarad a többé-kevésbé örökkévalóságnak, de valami úton-módon emlékszik mindenre, ami valaha vele történt), vajon egy idő után nem húzna szét a két ember sorsa? Minden élet, más körülmény más személyiséget formálna annak a léleknek, és biztos vagyok benne, hogy nem mindegyik tetszene a „halhatatlan” másiknak. Vajon lenne egy idő, ami után azt mondaná, vége, vagy újra és újra próbálkozna, csak azért, mert volt egy olyan életük, amiben igazán nagyon szerették egymást? Képes volna ez minden mást felülírni? Mikor jön el az a pont, amikor véget ér az egész – vagy létezhet tényleg örökké tartó szerelem? Nyilván ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, de érdekes felvetések, nem igaz?
No, akkor végül, de nem utolsó sorban lássuk Havent, a goth karaktert.
Haven Ever osztálytársa, mint korábban írtam az amolyan számkivetettek egyike, erősen sminkel, színes kontaktlencsét visel, fekete haja van és ugyanilyen ruhákba bújik, viszonylag közvetlen, kissé akaratos, kitűnni vágyik – és pont emiatt csúszik meg számomra sajnálatosan a személyisége, egy újabb „álgót”, aki a szubkultúrát csak arra használja, hogy kiélje a feltűnési viszketegségét – akár egy egészséges (szülői) odafigyelés hiányát próbálja kompenzálni vele, akár kissé beteges, a lényeg, hogy egyfajta ruhaként viseli az adott szubkultúrát. Kicsit ez volt a helyzet a North of Beautifulban is, viszont ott a srác személyisége abszolút értékes és értelmes volt, beleillett a szubkultúrába, nem „károsította” azzal, hogy hígabbá tette volna.
Ezt – hogy Haven mennyire önútkereső még, talán a komolytalan jelzőt is használhatnánk a negatív felhang nélkül - részben Evertől tudjuk meg (bővebben lent az idézeteknél), részben pedig mi magunk is láthatjuk (seperc alatt lecseréli a „gót cuccait” Drina luxus(hatású) holmijaira, csak mert be akar vágódni a nőnél – sőt, a könyv epilógusában kiderül, hogy emóssá avanzsálódott, ami egyedül azért jó hír, mert így nem lesz rossz érzésem, hogy kihagyok egy goth karakteres sztorit, de nem is „kell” végigszenvednem egy ilyen kevésbé szimpi alak miatt. (Egyébként nekem fura csak Bauhaus és Evanescence egymás mellett?)
Idézetek:
„Haven langyos, nyirkos tenyere szorosan tapad az arcomra, a koponyás ezüstgyűrű elszíneződött szegélye nyomot hagy a bőrömön. A szememet eltakarja, de tudom, hogy feketére festett haja középen van elválasztva, a fekete, műszálas fűzőt egy garbópulcsi felett viseli (hogy ne ellenkezzen a suli öltözködési szabályzatával), vadonatúj, földet seprő szaténszoknyája szegélyénél máris éktelenkedik egy lyuk, ahol beleakadt a Doc Martin bakancs orra, és a szeme aranyszínű, de csak a sárga kontaktlencsék miatt.Azt is tudom, hogy a papája valójában nem „üzleti" úton van, ahogy állította, hogy a mamája „személyi" edzője több mint edző, és hogy a kisöccse eltörte az Evanescence CD-jét, de fél elárulni.” (Ever Haven-ről)
„– Azt kérdeztem, mit hallgatsz – mosolyog. Olyan bizalmasan, hogy elpirulok– Ó, izé, csak valami gót mix, Haven barátnőmtől kaptam. Régi számok a nyolcvanas évekből, tudod, The Cure, Siouxie and the Banshees, Bauhaus – vonok vállat. Képtelen vagyok elszakadni a pillantásától. Próbálom kivenni, hogy milyen színű a szeme.– Te gót vagy? – húzza fel hitetlenül a szemöldökét a hosszú szőke lófarkamat, a sötétkék pulcsimat, festetlen, tisztára sikált arcomat fürkészve.– Nem igazán. Haven viszont nagyon odavan érte. – Ideges kacarászásomat visszaverik a falak. (Damen és Ever beszélgetnek)
„– Én viszont egy covenben nőttem fel. Gyönyörű vámpírhercegnő voltam, akit mindenki szeretett és istennőként tisztelt. Luxusgót kastélyban laktam, és gőzöm sincs, hogy kerülök ehhez a nevetséges műanyag asztalhoz ezekkel a lúzerekkel. És te, Damen? (Haven viccelődik)”„Mint ez a gótság-dolog is. Nem mintha nagyon elsodorta volna, szobája halványrózsaszín falai, amelyek a nem túl régi balerina-időszakából maradtak vissza, világossá teszik, hogy Haven egyszerűen csak megtanult kilógni a sorból egy szöszi divatmacákkal teli városban. Ha a Sötétség Hercegnőjeként, akkor úgy.Csakhogy nem működik olyan jól, mint remélte. A mamája, amikor először meglátta így felöltözve, felsóhajtott, felkapta a kulcsait, és elsuhant tornázni. Az apja meg sosincs otthon elég ideig, hogy egyáltalán rendesen megnézze. Az öccse, Austin megrémült, de gyorsan hozzászokott. És mivel a Music TV minden kirívó viselkedést felsorakoztat, a suliban is gyorsan megszokták Haven külsejét.Történetesen tudom, hogy a koponyás, szegecses, eltúlzott sminkű külső egy olyan lányt takar, aki csak azt szeretné, ha észrevennék, meghallgatnák, szeretnék és odafigyelnének rá – valamit, ami eddigi életében nem sikerült. Szóval, ha őt az teszi boldoggá, hogy egy szobányi ember elé kiállva kitalál egy könnyfakasztó sztorit valami függőséggel való gyötrelmes küzdelemről... hát, ki vagyok én, hogy elítéljem?” (Ever Havenről)
„Haven sötétbarnára festette a haját, leszámolt a gót múltjával, elégette a Drina-jelmezeket, és helyette emós lett.” (Ever Havenől)
 |
| Az angol nyelvű cover, érdekesség, hogy ugyanazt a képet használták, mint a North of Beautifulnál. Újrahasznált képekhez katt ide. |
Külcsín és belbecs: túlságosan sok elgépelést nem vettem észre, bizarr félefordításokkal sincs tele (bár „ a bika szeméért” /bull’s eye avagy telitaláltat/ húztam a számat), a borító sokakhoz hasonlóan nálam is inkább eltántorít, mint felcsigáz… pedig hogy túl vagyok rajta, nyilván leesett a szimbolizmusa (piros tulipán, lila szín), de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ennél kreatívabban és dekoratívabban nem tudták összehozni… pedig annyi szép borító van a Vörös Pöttyös könyvek között! Akkor már hagyták volna meg az eredetit, az nem vészes, még ha felejthető is. (Kérdem én is, ki az a bambácska lány a borítón barna hajjal, barna szemmel, amikor a főszereplőnk szőke, kék szemű, szép? Nem is volt olyan szereplő, aki hasonlítana rá… Talán egyetlen véleményt olvastam, akinek bejött, pedig ilyenkor szokásom átbogarászni, mások mit gondolnak.)
Viszont fizikailag a strapabírása átlagos, rendben van.
Molyon 2 csillagot adtam neki, mert rémesen pocséknak azért nem nevezném (a Wings vagy az Existence /utóbbit ki is veséztem/ sokkal rosszabb volt).
Aki kedvet kapott hozzá, annak kitartást :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése