Élménybeszámoló a tanulmányi kirándulásról / Informatikus-könyvtáros

Azt tudni kell, hogy nem igazán vagyok az a mászkálós típus - vagyis de, ha családdal, rokonokkal, barátokkal vagy egyedül kell menni, az rendben van, de az ilyen komolyabb, szervezett események mindig aggasztanak valamiért - utoljára általános iskola ötödik osztályában voltam osztálykiránduláson, utána meg kilencedik előtt gólyatáborban. Azért szerencsére csak rávettük magunkat (a többesszám a csoporttársamat/barátnőmet jelöli), és így utólag nem is értem, mi a csudán idegeskedtem annyit.

Meglepően sokan ott voltunk (bár amikor az egész évfolyam kevesebb, mint egy tucat fő, nem tudom mennyire beszélhetünk 'sokról', de hát értitek), és mindannyian fáradtak, így az odaút kicsit olyan lökött hangulatban telt, mi tök jól elvoltunk hátul, viszont a másodévesek különösen csendesek voltak.Az út alatt a tanszékvezetőnk által összeállított kvíz-szerű kérdések után lemondóan sóhajtoztunk, hogy hát igen, azért csak kelleni fog ez az egy hónapnyi ismétlés államvizsga előtt. Viszont a hangulat jó volt.

Az első állomásunk az Országos Széchényi Könyvtár volt, amiről már olyan sokat hallottunk, hát élőben lenyűgöző látvány volt, mindjárt másabb így, hogy tulajdon szemünkkel is láthattuk, mint amikor csak tankönyvekben, jegyzetekben találkozunk vele.

A könyvtár kissé elhagyatottnak tűnt, bár valószínűleg azért, mert szombati (munka)napon látogattuk, ennek ellenére a könyvtárosok nagyon kedvesek voltak, a hölgy, aki körbevezetett pedig igazán felkészült volt.

Igazán fel sem készültünk lélekben szerintem, különös érzés volt, hogy ennyi régi könyvvel vagyunk egy légtérben, ráadásul az egész valahogy annyira más volt, mint amit eddig könyvtár-téren tapasztaltam. 

A fotót Zsolt készítette, köszönet érte

Itt pedig kis csapatunk egy része - hátulról

Miután végighallgattuk a könyvtár történetét és működésének hogyanjait (eszméletlen az a szerkezet, ami a könyveket viszi az egyik helyről a másikra, kb. óvodáscsoport-módjára figyeltük, ahogy az egészen apró méretű kis könyveket is. Aztán a kartográfiai anyagok közé is bekukkantottunk, ahol egy nagyon szimpatikus, bőbeszédű ember mesélt a térképekről, végül Mátyás király Corvináit tekintettük meg (Mondjuk az alábbi képen pont nem az látható, de higgyétek el, nagyon érdekesek voltak, és tényleg olyan furcsa volt, hogy egy újabb, annyit emlegetett történelem/könyvtártörténet órai kincs van gyakorlatilag karnyújtási távolságban...)

 

Még meglestük a retro plakátokat, beszélgettünk egy kicsit a büfé előtt, letámadtuk az ajándékboltot, fényképezkedtünk a tanszékvezető asszonnyal - akit utána kiskacsák módjára követtünk mi ketten, legalábbis így visszagondolva folyamatosan ez a kép ugrik be :D Nagyon aranyos és kedves volt végig, hála az égnek, amiért összehozott vele a sors.

Kis pihenő után a Petőfi Irodalmi Múzeumba látogattunk, amiről szintén rengeteget hallottunk illetve tanultunk, ez különösen érdekelt, mert egyrészt egyszer előadást kellett róla tartanom, másrészt éppen egy olyan téma volt terítéken, ami nagyon érdekel, a nőtörténetet bemutató szeletkéket láthattunk A zsoltártól a rózsaszín regényig – Fejezetek a magyar női művelődés történetéből címmel (képek és egyebek itt). Nos, én bevallom őszintén, azt hittem, ennyi is lesz az egész, miután végiglegeltettük a szemeinket a három teremnyi régi könyvecskén, ruhán, festményen, használati tárgyon és hasonló dolgokon, kissé el is szontyolodtam, viszont a többiek egyszer csak eltűntek, mi meg meglepődve fedeztük fel, hogy itt bizony Petőfi és Karinthy is helyet kapott.

És akkor kezdődött az igazi szórakozás.

Sajnos fényképeket csak térítés ellenében készíthettünk volna,de igazán úgysem adta volna vissza azt a hangulatot, egyszerűen mesés volt! Ha a 'múzeum' szó hallatán neked is egy szimpla kiállítás jut eszedbe, akkor mindenképpen el kell látogatnod ide, ugyanis roppant változatos volt, nem csak régi ruhákat, eszközöket-használati tárgyakat, leveleket, bútordarabokat láthattunk, hanem a legmodernebb technika segítségével mondhatni magunk is részesei lehettünk Petőfi (itt látható néhány kép), illetve Karinthy mindennapjainak, életének.

Az Ady-oltár (kép itt) pedig meglehetősen felkavaró látványt nyújtott.

Nagyon hangulatos volt, tényleg nagyon-nagyon tetszett, igazi élmény, viszont azt bánom, hogy hamar végeztünk, az a másfél-két óra nem volt elég arra, hogy mindent végigpróbálgassunk, illetve végigolvassunk. 

Miután a negyedik oktatónk is csatlakozott hozzánk, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár felé vettük az irányt. Az épület kívülről igen hangulatos, belül nyüzsgő forgatag várt minket, valahogy olyan barátságos volt az egész, igencsak el tudnám képzelni, hogy akár nap, mint nap meglátogassam.

Az itthoni, Kaposvári megyei könyvtárhoz képest olyan lendületesebb volt, igazi közösségi tér - annak ellenére (vagy éppen azért?), hogy szombat volt, rengetegen olvastak, tanultak, számítógépeztek a termekben. Nekem nagyon tetszett, tényleg, annyira modern és otthonos volt, ráadásul annyi különböző fiatallal találkoztunk, a gyerekkönyvtár is nagyon édes, szóval csupa pozitív élmény.

Aztán következett, amire egyáltalán nem számítottam, az egyik kedves oktatóm szólt, hogy készüljünk, mert valami csodálatosat fogunk látni mindjárt, hát gondoltam nekem eddig is tetszett, de abszolút nem voltunk felkészülve szerintem arra, amit aztán láttunk.

Az ajtón belépve mintha egy másik világba csöppentünk volna, díszes falak, korabeli bútorok tették emelkedett hangulatúvá az élményt, egyszerűen lélegzetelállító volt! komolyan, ha pesti vagy, szánj rá egy kis időt, menj el és csodáld meg, mesés látvány!

Nekem leginkább a fent látható terem tetszett az ezüst fogadószoba (?) és könyvtárterem mellett, csupa hófehér, aprólékos kis díszítésekkel, és fentről hatalmas ablakokon áradt be a fény... Annyira rossz, hogy a képek nem adják vissza igazán, de tényleg, ezt látni kell.

Ami igazi libraryporn volt (ha már a bookporn kifejezést is használjuk a foodporn után :D), az a könyvtárterem (bár nem vagyok benne biztos, hogy ez a becsületes neve, de amikor beléptünk a rózsaszín, csíkos falú kis szobácskából, nekem az ugrott be elsőnek). Itt a mély színek domináltak, főleg a barna árnyalatai, hát valahogy nem utasítanám vissza, ha valaki egy ilyen dolgozószobát/könyvtárszobát akarna nekem ajándékozni :)

Barátnőm, BlackArrow fotója

Kilépve innen, hirtelen csalódottság lett rajtam úrrá, a barátságos termek után újra a modern világba lépni nem volt olyan kellemes. Szívesen elidőztem volna még.

Nagyon örülök neki, hogy megőrizték ezeket a szobákat, termeket a közel eredeti állapotukban, úgy vélem, nem csak a számítógépes-letisztult formáknak van létjogosultsága egy könyvtárban, hanem az ilyen barátságos, otthonos környezetnek is - megindító volt látni, ahogy sokan a kanapékra kucorodva olvasgattak, zenét hallgattak, gondoljatok csak bele, végre egy hely, ahol az ember úgy lehet egyedül, hogy nyugalom veszi körül, és közben mégsem magányos.

Mit meg nem adnék érte, hogy én is ilyen pompás környezetben olvashassak, tanulhassak...! Bár azt hiszem, erről már egy kicsit lecsúsztam :)

(Mielőtt valaki kérdezné, egész egyszerűen azért nem készítettem fotókat az egész mindenről, mert nem tudom, a használók mennyire látnák szívesen viszont magukat, így meg kell, hogy elégedjünk a falakkal és a csillárokkal, vagy pedig tessék ellátogatni és megnézni személyesen, nem fogjátok megbánni.)

Icipici gyűjtemény

Tulajdonképpen a két kezemen meg tudom számolni, hányszor jártam Pesten, amit nem bánok, mert egyébként nem szimpatizálok az efféle zsúfolt helyekkel, viszont a kirándulás után egyfajta sajgó üresség támadt bennem - a gondolat, hogy mennyi, de mennyi kulturális központ található meg ott, amit fel lehetne fedezni, és ezzel ellentétben itthon nálunk mennyivel szegényesebb a helyzet (és ami van, még azt sem használjuk ki eléggé). Találkoztunk még egy utcányi könyvesbolttal/antikváriummal, ahova "majd még benézünk visszafelé", ám sajnos már nem jutott idő (hú, de szomorú voltam! pedig ládákban állt a könyv, meg a papír, hogy "100 forinttól", úgyhogy a könyvmániás lelkem még most is zokog, na de majd...)

Borzasztóan hamar eltelt a nézelődésre szánt idő, az egyik kedves oktatónk még fagyizni is meghívta a csoportot (annyira aranyos volt! gyakorlatilag évek óta nem ettem fagyit a tejérzékenységem miatt, hát én komolyan azt hittem, hogy ott sírom el magam, amikor a kezembe nyomták a két gombóc tejmentes citromot... :') Jaj, olyan rossz, hogy tényleg, pont most van vége az egésznek, amikorra így megkedveltük egymást, összecsiszolódott a csapat, hát sajog a szívem értünk, de mit lehet tenni.

Hazainduláskor kicsit rossz volt látni, ahogy a tanárink felsorakozva integetnek, olyan... komoly volt az egész. Akkor döbbentem rá tényleg, hogy nincs több kurzus, nincs több nyavalygás a korán kelés miatt (legalábbis iskola-téren), és ez mélyen elszomorított.

A hazaút feledtette ezeket a gondolatoka - immár tanszékvezető nélkül - iszonyat rosszak voltunk, viháncoltunk meg pletykálkodtunk összevissza, nagyokat nevettünk, szóval nagyon jól éreztük magunkat, nem is értem, miért aggódtam/aggódtunk annyira előtte.