2016. június 26., vasárnap

Böszörményi Gyula: Rémálom-könyvek 1.: 9… 8… 7…

Meglehetõsen elfogult vagyok ezzel a könyvvel szemben - márpedig sajnos nem éppen pozitív irányban. Még tiniként olvastam elõször a trilógia elsõ részét és mérhetetlen ellenszenvet sikerült generálnia, a második részét félbe is hagytam, aztán úgy annyiban is maradt a dolog, mindenesetre ha azóta bárkinél is megláttam és azt hallottam, hogy dicséri, általában csak forgattam a szemeimet és magamban felidéztem azokat a hibákat és ellentmondásokat, amelyek annak idején kedvelhetetlenné tették szegény mûvet.

Azóta eltelt jópár év, én meg csak tologattam-kerülgettem, témája lévén pedig szükséges lett volna írnom róla valamit (tudjátok, gyûjtöm a goth jellegû karaktert felmutató könyveket), de az igazat megvallva nem emlékeztem már annyira belõle, hogy érdemben írni tudjak róla, azt a pár kevésbé szimpatikus momentumot felsorolni igazságtalannak éreztem volna, ugyanis vannak kifejezetten jó pontjai, elemei is a regénynek.

Újra elõvettem,  és igyekeztem úgy olvasni, mintha most találkoztam volna vele elõször - kíváncsi voltam, a tini-énem vajon miért akadt ki annyira.

Nos, lássuk: a történet egy alternatív steampunk-forma Budapesten játszódik mondhatni napjainban: csak semmi elektromosság, az eszközöket gõz vagy (már nem is annyira "túl") túlvilági lények szolgáltatják. Világa kifacsart és borús: a várost az emberek mellett létezõ démonok uralják, ez utóbbiak törvény szerint hivatalosan megszállják az elõbbieket, amint elérik a megfelelõ életkort, és akkor - némi látszólag pozitívnak tûnõ parasztvakítás ellenszolgáltatás fejében átveszik a hatalmat a hordozójuk fölött. A lakosság nagy hányada természetesnek veszi ezt, már nem is emlékeznek azokra az idõkre, amikor szabadon élhettek, ám ahogy annak lennie kell, létezik egy többé-kevésbé titkos réteg, amelynek nem tetszik ez a tendencia, és nyíltan kiállnak a démontalanság mellett.
Fõhõsünk a tizennégy éves Lilith, aki egyedül él alkholista apjával. Elhunyt édesanyja is a démon-tagadók közé tartozott, és õ maga is ezt az utat választaná - ám támogatók híján nem sok esélye van arra, hogy megõrízze a szabad akaratát. Idõvel barátságot köt a magukat ködgruftiknak nevezõ démontagadó kompánia egyik tagjával, ebben látva a menekülést.
A háttérben folyik a démon-intrika, senki sem az, akinek tûnik. Vajon Lilithnek sikerül jól döntenie és megmentenie a várost - vagy akár csak saját magát is - a hanyatlástól?

A bejegyzés innentõl kezdve spoilereket tartalmaz, ha nem olvastad a könyvet, de szeretnéd, gondolod meg, hogy továbbgörgetsz-e.


Elõször arról, ami tetszett:

- A város leírása, amibõl többet is elviseltem volna, izgalmas lehet egy ilyen sötét-hanyatló település, sajnos csak néhány szegmense maradt meg, mint a havon megtelepedõ korom, a gyárilag összefirkálva érkezõ iskolapadok vagy a gõzbuszok.
Több "sallang" is belefért volna, nem csak azok a momentumok, amelyek szükségszerûek, én szívesen "belenéztem" volna Lilith többi tanórájába is mondjuk, vagy olyan dolgokról is olvastam volna, amelyek nem tartoznak szorosan a történethez, de színesítik, gazdagítják azt.

- A világkép, ami egészen jól kidolgozott, az alá-fölérendeltségek, hatalmi viszonyok.

forrás: Wikipedia, Schwarze Szene
- A narráció, teljesen hihető volt, hogy egy fiatal tizenéves szemein keresztül látjuk a dolgokat, ám számomra ez sokszor zavaró is volt egyben, fogtam a fejem, hogy akkor ezt vagy azt a dolgot miért így éli meg vagy miért úgy dönt.

- A technikai dolgok és fogalmak "rémálmosítása", avagy számos fogalom új nevet kapott, gondolok itt olyan egyszerû dolgokra, mint például a tanulók érdemjegyei, sokat adtak hozzá a sajátos világképhez, jobban el lehetett vonatkoztatni attól, hogy ez "itt" is megtörténhetne.

- A társadalomkitika. Maga az elképzelés, ami bazi jól párhuzamba állítja a mi jelen világunkat és az alternatív démoni valóságot: a különbözõ függõségek (pl. drogosok, alkoholisták), negatív viselkedésminták (pl. szexuálisan erõszakosan rámenõs viselkedés, túlhajszoltság, a külsõ értékek irreálisan elõtérbe helyezése a belsõkkel szemben, stb.) ugyanúgy elõfordulnak a mi hétköznapjaikban is, csak ugye nem démonoknak tulajdonítjuk õket - de valamilyen szinten démonok mégis, átvitt értelemben persze, hiszen tönkreteszik az emberek életét. Elgondolkodtató a kérdés, hogy vajon fel tudjuk - vagy egyáltalán fel akarjuk-e venni a küzdelmet velük, hogy mélán elfogadjuk, élünk velük és mellettük és hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk, mint a regény oly sok szereplõjén?
Néha nehéz eldönteni, hogy ez most csupán szórakoztatni és kicsit elgondolkodtatni kíván, vagy pedig egyfajta szatíraként mûködik.

- Érdekes és frappáns megoldás, hogy valódi, létező emberekről mintázta az író a karaktereit, amivel a tematika miatt bazijó "akár igaz is lehetne - válassz hogy elhiszed-e vagy sem, kedves olvasó"- dolgot lehetne kialakítani. Sajnos ezt számomra abszolút keresztülhúzza a grufti-elképzelés, legalábbis egy hozzám hasonszőrűnél nagy eséllyel ezzel elkapálja magát.

- A fiatal/pózer és az idősebb-tapasztaltabb/"true" ellentét felhasználása (amit lehetéges, hogy csak én látok bele, bér nagyon kétlem), megmosolyogtató volt olvasni, ahogy az unszimpi, külsőségre sokat adó, random népséget riogató-szekáló réteg [lsd. 2. idézet a poszt alján] mellett szinte berobban az úgymond "igazi értéket képviselő" ellenpólus is:

 "- A gruftik nagyon is léteznek, kisasszony! Sajna azonban, amit te és Synerella a fekete cuccaitokban, a csillogó pirszingjeiteket és bizsuitokat csörgetve játszotok, nem más, mint ócska kis majmolás. Ködgruftik! Röhej, de a magatokra vett elnevezés halálpontos: illanó ködképei vagytok csupán az igazi éjben járóknak."

"- A ködgruftik meleg vasként, megtisztulva élnek. Mi leszünk azok, akik visszakergetjük saját rohadt Poklukba a démonokat.

- S ezt vajon a szemöldökkarikáddal vagy a pókhálós harisnyáddal fogod megcselekedni, kisanyám? - szólt a szakállas férfi gúnyosan."


Ami jó is lehetett volna:

- A struktúra, ahogyan technikailag megoldotta az író a regény felépítését. Maga a cím, amit a trilógia kötetei viselnek mintegy visszaszámlálásként, a fejezetek címeivel tökéletes összhangot alkotva; a végén az elágazó, alternatív lehetõségek szokatlan és figyelemfelkeltõ megoldás - lenne, ha ügyesen bántak volna vele. Sok kritikában találkoztam ezzel, mint gyenge ponttal, szerintem maga az elgondolás zseniális (bár biztos vagyok benne, hogy van akinek nem szimpatikus az ennyire interaktív  befejezés, megosztó dolog mindenképpen), viszont úgy érzem mégis, hogy nem sikerült optimálisan kiaknázni az ebben rejlõ lehetõségeket. Kétszer elolvasni kvázi ugyanazokat a párbeszédeket inkább unalmas és zavaró, hiába kapjuk meg kissé más tálalásban, ez biztos vagyok benne, hogy sokaknál elvette a kedvet a továbbiaktól... pedig akkora potenciál van benne!

- A világ megismertetése idõnként borzasztóan szájbarágós, bár sok érdekes és a történet megértéséhez nélkülözhetetlen infót tudunk meg, néha nehezen találtam életszerûnek, gondolok itt arra, amikor az iskolai feleltetésnél a srácok elmesélik, hogy mi hogyan épül fel, melyik démonnal mi a helyzet, mi az eredete, története az egésznek, stb. A tanár-diák kommunikáción keresztül való ismertetés nem rossz ötlet, de itt (mivel az elején és a végén is kapunk belõle egy adagot) kicsit úgy éreztem, mintha nagy felirat villogna "ezt csak azért mondom, hogy értsd a sztorit" szöveggel.

- A goth/grufti szubkultúrának megfeleltethetõ "démonvadászok" csoportja. Maga az ötlet izgalmas, hogy egy kifordított világban vajon hogyan lázadnának egy adott szubkultúra tagjai, a goth/grufti tökéletes erre a maga misztikus, elvont, kissé hermetikus létével.
Viszont ez tipikusan egy olyan terület, amivel vagy nagy sikerült lehet aratni, vagy nagyot bukni, ha egy picit is elrontja az ember, már dõl az egész, és pont emiatt fordultam el ettõl a könyvtõl annak idején.
Ami nem tetszett, hogy a grufti és goth jelzõket szinonímaként használta, következetesen végig "ghoticnak" írva (nem tudom, direkt volt-e, de engem zavart), leírásuk alapján nem éreztem úgy, hogy indokolt lenne õket pont ezzel a jelzõvel illetni. Nem éreztem õket közel magamnak, nem éreztem úgy, hogy igen, milyen jó lenne egy ilyen fontos, komoly és jelentõs csapathoz tartozni, emiatt borzasztóan csalódott voltam. Azt olvastam, hogy az író kutatásokat végzett a regény elkészítése előtt - nem tudom, annak idején kifejezetten az ebbe a csoportba tartozó emberek, akikkel érintkezett, mennyire folytak bele a történet születésébe, és milyen visszajelzéseket produkáltak, nagyon furcsállnám, ha egyöntetűen pozitívan fogadták volna.

Viszont nem szabad elfelejteni, hogy ez a könyv csak fikció - a világa nem a mienk, az õ gruftijai nem egyenlõ a mi gruftijainkkal, így a fanyalgásom némileg okafogyottnak nevezhető, de úgy vélem,veszélyes már meglévő csoportokkal zsonglőrködni, mindig fog akadni a tagjai közül, akinek nem fogja elnyerni a tetszését, ha az adott - bármilyen - valóságtól eltérő jelzőket kapja, legyen bármilyen fiktív az egész, ilyen pici szubkultúránál a fals asszociáció miatt még problémásabb lehet (2007-ben jelent meg, addigra a kb. 2004-2006 között zajló goth-hullám lecsengőben volt, deannak idején olvastam konkrét 'vallomásokat", miszerint pont ez a könyv terelt néhány fiatalt a szubkultúra irányába).
Viszont a Sisters of Mercy dalszöveg-belemagyarázásai elmések voltak.

forrás: Flickr


És amelyek fölött nem lehet szemet hunyni:

- Nem találtam igazán szerethetõ karaktert, akiért érdemes lett volna izgulni - a főhős Lilith-ünk kissé nyegle és motiválatlan, a dolgok, amelyeket tesz, sokszor ellentmondásosak és életszerűtlenek (kvázi megerőszakolna egy srác akitől éppenhogy meg tudtunk menekülni? Semmi gond, ha bajban vagyunk, keressük csak fel, biztos segíteni fog... Vagy behatolni egy démonfészekbe démonellenesként - mintha színesbőrűként egymagunk besasszéznánk egy KKK gyűlésre, ott meg fenyegetőzni egy szál krumplipucolóval - szintén segítségkérés ügyében... Esetleg ha némi esély támad a menekülésre, van egy megbízható csapatunk, és problémánk van, mihez kezdjünk? Nem ám szólni a főnöknek, hogy lenne némi magánakció, ugyan, szúrjuk hátba az egyedüli bagázst, akire esetleg támaszkodhatunk... hát vonogattam a szemöldököm rendesen - még annak a fényében is, hogy a kiscsaj csak tizennégy éves). Nem esik le neki, hogy Synerellával nem stimmel valami, simán lop pénzt a faterjától, hogy megvegye magának azokat a rémfontos kiegészítőket, amire a barátnője rábeszéli. Életveszélyben is azt figyeli, kin milyen ruha van meg milyen színű rúzst visel. Ugyan már...
Synerella arrogáns és fellengzős, Slomó (akit szegényt rendszerint Somlónak neveztem magamban :D) még úgy-ahogy, de itt is érezhető, hogy ő ám az ultimate támogató karakter aki szépséges csupaszív és csupajó, szeressétek, a férfi Mary-Sue.

- Bár kukacoskodás, de egy gyermekelhelyezési perben hozott döntés nagyon ritka esetben módosítható néhány hét (nap?) alatt, elmegyógyintézetben kezelt fiataloknál meg azt gondolom, még körülményesebb és hosszadalmasabb lehet. Úgyszintén fura volt, hogy a doki kb. engedelmesre pofozta az erőszakoskodó srácot, aki az ügyvéd faterjával fenyegetőzött (ha egy ilyen kiderül, van ihaj-csuhaj). Ugyanígy fura, hogy egy doki a "bekattantál" kifejezést használja az amúgy instabil páciense előtt.
Aztán, egy ilyen pszichiátriai előzménnyel/kórképpel rendelkező fiatalnak csak úgy jóváhagyják a temetői munkát egy öngyilkossági kísérlet után? 
Bár nem vagyok ezekben a témákban igazán szakértő, nekem kicsit hihetetlennek tűnnek ezek a momentumok, így ezek után a "reális" rész elveszíti a hitelességét.



No és akkor végül az idézet a többnyire goth karakterrõl:
"Velük szemben, hátával a hatalmas üvegtáblának támaszkodva, egy ködgrufti lány állt. A szerelésétõl, sõt, egész lényétõl elakadt az ember lélegzete. A lábán hegyes orrú, fémveretes bõrcsizma feketéllett, ami szintén fekete bõrnadrágban folytatódott. A derekát rézlapokkal borított, széles szíj övezte, majd fekete neccblúz következett, aminek ritkás anyagán áttetszett fekete melltartója. A vállára hatalmas, horgolt, sötétbarna „nagymama-kendõt"; borított, aminek rojtjai hosszabbak voltak, mint az én mutatóujjam, s talán vastagabbak is.
A haja gyönyörûen hullámzott a derekáig, betakarva a két vállát; egészen olyan volt, mint valami eleven sátor. Mivel a körmeit és a szemhéját feketével festette ki, a szemét erõsen körberajzolta, és az ajkát vérvörösre rúzsozta, az arcbõre betegesen sápadtnak tûnt. A  nyakában számtalan amulett, fém- és csontfityegõ függött. Mikor elfordította a fejét, hogy dacosan az Abaddon-fiúk szemébe nézzen, megláttam, hogy az orrában apró ezüstkarika csillog."
(Lilith barátnõje, Synerella, a "ködgrufti" leírása)
*
"A tükörben idegen, kicsit ijesztõ, különös és titokzatos lány képe látszott. A lábán ezüstözött halálfejekkel és csatokkal díszített, fekete Boogey's csizmák ropogtak halkan. Ezer ráncot vetõ, mélybordó, bokát söprõ szoknyát, fölötte ében blúzt viselt, amin sejtelmesen csillogott a vékony, ezüst szálakból kivarrt Ghotic felirat. A szoknya alatt, bár ez a tükörben persze nem látszott, pókhálómintás harisnya tapadt a bõrére. A két válla meztelen volt, de a könyökétõl áttetszõ, fekete „karvédõ" takarta a csuklójáig, amibõl egyetlen hurok a középsõ ujja köré tekeredett. A fején leheletkönnyû, fekete kendõ libbent, minden dísz nélkül. A gázlámpák fénye a legapróbb mozdulatára is ékszereken szikrázott. Minden ujján legalább egy gyûrû, de volt, amelyiken négy vagy öt ezüstkarika sorakozott. A bal kezén fura, az egész középsõ ujját eltakaró, ezüst karom látszott, tekervényes dombormûvei, apró csapokkal, hogy hajlítani tudja az ízületeit. A nyakában láncok, talizmánok, gyöngysorok és köves medálok zörögtek. A körmei vörösre, a szemhéja és az ajkai feketére festve. A szemét egészen a halántékáig kihúzta, s ettõl hátborzongatóvá vált a tekintete.
Ha a kendõ alól nem omlik elõ egyenes szálú, dús és már-már bántóan vörös haja, akkor... Akkor soha nem ismertem volna magamra.
— Ködgrufti lettem. — Ez egyszerre hangzott csodálkozó kijelentésnek, bizonytalan kérdésnek és örömujjongásnak. Synerella válasza azonban kissé lelombozott.
— Még nem — mondta. — Ez csupán a külsõ. Holnap viszont így megyünk a csemeteneveldébe, s ha túléled a napot, akkor már sínen vagy."
(Fõszereplõnk, Lilith "ködgruftivá válik")
Összességében számos hibája ellenére egyszer érdemes lehet nekifutni (főleg a tini olvasóközönység értékelheti, talán könnyebben beleélheti magát az ember mondjuk 18-20 éves kora előtt, és nem tűnnek fel annyira a furcsaságok), csak nem kell túlságosan komolyan venni és magas elvárásokkal viseltetni iránta.

Számomra 3 pont az 5-ből.

Oldalszám: 306 | Kiadás éve: 2007 | Kiadó: Könyvmolyképző | Kategória: Ifjúsági, Fantasy


6 megjegyzés:

  1. A tördelés miatt annál reklamálj, aki beszkennelte és feltolta a netre a könyvet, ezzel effektíve ellopva azt az írótól...
    Vagy ne reklamálj, ne tedd közhírré, hogy lopott könyvet olvastál...
    A nyomtatott verziót szerkesztő és két lektor javította.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szülőknél (kb. 250 kilométerre innen) van fizikai példányom (még az első kiadásból, de sajnos közel tíz év után nem emlékszem, milyen volt a minősége), a törvény szerint is lehetséges egy darab privát célra felhasználható, nem továbbadható példánnyal rendelkezni. Akitől kaptam az elektronikus verziót, szinén megvásárolta annak idején, ezért nem érzem igazán "tolvajnak" magam.

      A tördelési hibák indokoltak lehetnek, de a helyesírási hibák nem, őszintén nem tudom, mi a helyzet, ha majd hazalátogatok és nem felejtem el, megnézem milyen volt papír-alapon.

      Nem akartam rossz hírét kelteni az írónak, ezért tüntettem fel kifejezetten, hogy nem emlékszem, milyen volt papír-alapon, de az én e-verzióm trehány volt sajnos.

      Törlés
    2. Töröltem azt a bekezdést, nem kellett volna olyat leírnom, amiről nem bizonyosodtam meg 100%-osan, de mindenképp utána fogok járni. Köszönöm a hozzászólást.

      Törlés
  2. Basszus, hogy engem hogy elöntött a nosztalgiahullám... Kábé ez a trilógia kísért át a gyerekkorból a tini létbe. :D Amúgy baromi rég olvastam, nem emlékszem minden részletére, de nagyjából egyetértek a kritikáddal így a régi emlékeimre támaszkodva. Amibe "belekötnék", az a befejezéssel kapcsolatos megjegyzésed, hogy nem a legjobb majdnem sík egyforma párbeszédeket olvasni kétszer egymás után. Ezzel kapcsolatban nem tudom az összes részletet, de elvileg afféle marketingtrükk része lett volna, hogy a könyvek egy részét az egyik, a másikat a másik befejezéssel adják ki, és aztán hagyják, hogy az olvasók összerakják maguknak a tényleges képet (a válaszd-a-saját-folytatásodat dolog elvileg itt is érvényben lett volna). Az már egy más dolog, hogy mennyi értelme lett volna ennek a húzásnak (én személy szerint nem sok értelmét látom), de a kiadás előtt nem sokkal kiderült, hogy a törvény szerint nem lehet ugyanannak a szövegnek különböző változatait egyszerre, egy név alatt kiadni. Addigra meg már nem maradt annyi idő, hogy jobban átdolgozzák a fejezeteket, azért ilyen egyformák. Te ezzel gondolom nem találkoztál, de a második kötetben sokkal jobban van megírva a két választható lehetőség, és tényleg érződik benne, hogy elágazik a sztori. Kár, hogy eleve nem sikerült az első kötetben is így megoldani. :/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most gyorsan utánanéztem, hogy nem mondok-e hülyeséget, mert tényleg ködös emlékeim vannak az egészről, és kiderült, hogy jól emlékeztem. :D Itt tudtam meg anno, hogy mi a helyzet a befejezésekkel: http://remalom.hu/node/19

      Törlés
  3. A karakterekről nekem is ez a véleményem kb., Lilith idegesített a legjobban,pedig elvileg a főhősünk. A Synerella meg a másik akkor arcon vágtam volna a nagyképűsége miatt ,meg a túl lazasága miatt. De nyilvánvaló,hogy barátkoznak,hisz fiatal korban az ember ahhoz húz aki szóba áll vele (persze ez nem mindenkinél van így,de nagy esetben) (:

    VálaszTörlés