Fotócsokor: Túra a poloskás-bérci kilátóhoz

Elhatároztuk, hogy a környékbeli kilátókat, nevezetességeket végiglátogatjuk (amennyiben valamilyen szempontból érdekesnek bizonyulnak) - persze nem fog amolyan túrabloggá változni ez a kis sarok, azt megígérhetem, de sajnálnám megtartani ezeket a fotókat és élményeket, ha már egyszer így alakult.

Az említett Poloskás-bérc megközelítőleg nyolc és fél kilométer légvonalban (legalábbis a Google-féle térkép szerint), vagyis nincs igazán messze, csak természetesen azt kell hozzászámolni, hogy a túraútvonalak az esetek kilencvenkilenc százalékában nem nyílegyenesek, ráadásul a felszín sem egyenletes, úgy saccolnám, egy maximum száz méteres tengerszint feletti magasság-ingadozás simán megvan, szóval egy kellemesen kimerítő kis utat kell elképzelni.

Pont aznap volt egy teljesítménytúra, illetve sok tájfutóval is találkoztunk, nagyon mozgalmas volt az erdő ilyen szempontból, ráadásul bazi szép időnk volt, az ég kékje - ahogy a képeken is látszik -, szinte szürreálisan csodálatos volt.

Eleinte a már jól ismert ösvényeken haladtunk, aztán idővel elkanyarodtunk, és más irányba folytattuk az utunkat, össze-összefutva más kirándulókkal, vagy megmérettetést keresőkkel, akiket szintén előcsalt a jó idő, vagy a vasakarat, némelyek még köszöntek is, vagy barátságosan biccentve nyugtázták, hogy nincsenek egyedül. Kellemes volt.

Az utolsó negyedben a célig mondhatni, végigmentünk a korábban (ha minden igaz) a vasfüggöny egy részének otthont adó úton - annak idején fal volt itt meg szögesdrót, most csak egy földút és fák.

Nem sokkal (és egy majdnem-eltévedéssel a célegyenesben) később felbukkant előttünk a kilátó - ami őszintén szólva nem volt akkora durranás, mint számítottam, az előbbi kettőhöz képest (a Várhely és a Károly-kilátóra gondolok) jóval kisebb volt, pedig a völgyre szépen le lehetett volna látni, ha még magasabb lett volna. 

Utóbb kiderült, hogy ez már nem az eredeti, hanem egy átépített verzió, a korábbi magasabb volt.

Nem időztünk sokat, hazafelé vettük az irányt - majdnem haza is vittek, egy kedves srác megkérdezte, mit művelünk, akarunk-e egy utat a városig, de mosolyogva visszautasítottuk, jó nekünk gyalog, nem fosztanánk meg magunkat a hosszú távú séta, az erdő és egymás élményétől, ha már úgyis maximum hetente egyszer van rá lehetőségünk. (Aztán lehet mégis érdemesebb lett volna, ugyanis egy kisebb folyón való átkeléskor a Kedves combig elmerült az ingoványos falevelek kupacában, amelyek alatt a jéghideg víz alattomosan folydogált, de szerencsére nem lett nagyobb baj belőle, csak az ijedtség :) )

(a fotók 2015.11.14-én készültek)