Edgar Allan Poe: Város a tengerben

A Halál emelt trónt a messze

Városban, mely homályba veszve

Áll egymagában nyugaton,

Ahol az örök Nyugalom

Jót s rosszat mind magába von.

Ott szentély, torony s palota

Minden megszokottól elüt

(Nem rezdül vén tornyok sora!)

És az ég alatt mindenütt,

Hol borzoló szél sose jár,

Nyúlik el a bús tengerár.

A város éjjelébe rég

Nem küld sugárt a szent, nagy ég;

De a vízmélyből tarka fény, lám,

Tornyokon kúszik föl, le némán -

Kupolán - királyi csarnokon -

Szent babiloni falakon -

Vésett repkény s kövült virág

Feledett lugasain át -

Fel a csodás szentélyfalon,

Hol a párkányfríz egybefon

Venyigét s violát vakon.

Hol borzoló szél sose jár,

Nyúlik el a bús tengerár.

Csúcsív s árny elvegyül egészen,

Mintha ott függne mind a légben,

Amíg a város büszke tornyán

Halál ül és néz szét mogorván.

Ott tört szentély s tátongó sírok

Szintjén a tenger habja villog;

De sem a gyémánt, mely a bálvány

Szemén szikrázik, sem a halvány

Ékszer, mely a holtat takarja,

Nem csábít hullámot a partra;

Mert fodrot sem vet soha már

Az üveggé fagyott határ -

Nincs árapály, mely megjelen

Más messzi, boldog tengeren,

Súgva: nem ily szörnyen szelíd

A többi tenger, mint ez itt.

De lám csak, megrezzent a lég!

A hullám - nem holt az se még!

Tán a tornyok csöpp süllyedése

Mozdít a rest habon ma végre -

Mintha a hártyás égen a

Csúcsuk lyukat hasítana.

Vörösebben izzik a hab -

Percek pihegnek bágyatag -

S míg a város süpped alá, oly

Szörnyű nyögéssel - a pokol

Feláll ezernyi trónusáról,

S köszöntésére meghajol.

Tótfalusi István ford.

[illusztráció forrása: taringa]