Filmajánló: Gypsy 83 (film goth karakterrel)

Ha goth karaktereket felvonultató filmeket keresünk az internet végtelenében, lehetetlen, hogy ne fussunk bele ebbe a furcsa című, sokak által erősen B-kategóriásnak, mi több borzasztónak bélyegzett alkotásba. Nem szabad megijedni tőle, igazából nem rossz - sőt, egészen élvezhető, viszont nem kell túl sokat várni tőle - érezhetően nem valami magas költségvetéses világmegváltó dologról van szó, viszont szórakoztató, tipikusan az a jópofa (bár nem kifejezetten vidám) kis cucc, amit hajnali kettőkor egy adag sült krumpli meg tavaszi tekercs társaságában elnézeget az ember.

 

A története mondhatni nincs túlbonyolítva, de igazat adnék annak, aki a kritikák között igazi gothporn-nak jellemezte - nem, nem az erotikus jelentek miatt, viszont kétségtelenül van egy hangulata, a zenék alatta jól eltaláltak, a ruhák, a karakterek (főleg Clive), és a cselekményszálban is azért akad jócskán olyan pillanat, amikor arra eszmélünk, hogy aa, igen, bárcsak én is ott lennék, bárcsak velem is megtörténne, míg vigyorogva bámulunk, vagy éppen keblünkre ölelnénk és vigasztalnánk őket, amikor szívfacsaró pillanatokat élnek át. (Kíváncsi vagyok, mondjuk öt év múlva is így fogom-e gondolni, de remélem, hogy igen :) )

Gypsy Vale, a 25 éves goth csajszi, és legjobb barátja, a 18 éves Clive Webb egy Ohio-beli kisvárosban tengetik a napjaikat, mígnem bele nem futnak egy internetes hirdetésbe, miszerint a nagy kedvencük, Stevie Nicks koncertet ad New Yorkban. Nem is kérdéses, elhatározzák, hogy - a kissé sztereotipikus, de mindenképpen vonzó - videózást, pózolgatást, zenehallgatást, sírokon való táncikálást mivel fogják színesebbé tenni.

A lány énekesnői karrierről álmodozik, mellette arról, hogy talán újra találkozhat édesanyjával, aki még gyermekkorában hagyta faképnél őket, míg Clive szerelemről ábrándozik.
Nehéz többet mondani a történetről az alapfelállásról anélkül, hogy ne spoilerezzek, ám azt hiszem, senki sem fog meglepődni, ha elárulom, hogy bizony elindulnak arra a koncertre, és azért csak történnek dolgok az út alatt. Nem mondanám, hogy tipikus road-movie, de mindenképpen van egy szimbolikus szerepe az autókázásnak - na meg hangulatos is.

Utaznak, barátkoznak, jól érzik magukat, szerelembe esnek, csalódnak, és ha hagyjuk magunkat sodródni, teljesen kikapcsol, akár bizonyos jelenetekben jócskán magunkra is ismerhetünk.
Mindenképpen előnyösnek érzem, ahogy teljesen emberi oldalról igyekeznek bemutatni Gypsy-t és Clive-ot, észrevétlenül nyerik el a szimpátiánkat, különösen a kényesebb helyzetekben.

Egyébként érdekes ez a dagi goth lány-sztereotípia, annyi helyen előkerül, nem tudom, Amerikába hogy is van ez, de szerintem nem igazán jellemző - ám remekül operálnak vele. Ki ne kapott volna olyan megjegyzést, hogy ,,szebb lennél enélkül"? Nem mondom, hogy egyetértek minden egyes reakciójukkal, de nagyon szépen látszik a másik oldalról, hogy attól, hogy valaki talán látszólag fel sem veszi más negatív(nak tűnő) kritikáját, attól még komolyan megérintheti, és minden egyes szó repedést okoz az önbizalmunk falán, ami aztán idővel összeomlik, ahogy mi magunk is, ha nem vagyunk elég erősek. Hogy a ránézésre magabiztos, erős emberek is éreznek, és mennyire fontos az ön-elfogadás.

Tudjátok, sok helyen annyira negatív visszajelzéseket kapott ez a film, és én egyszerűen nem értem, miért.Sok filmben, könyvben láttam ezerszer rosszabb goth karaktereket, ahogy azt a nagy Ámerikában mondani szokás, tipikus "Hot Topic" gothokat, de ezek nekem olyan igazinak tűntek, olyan őszintének. Humor, (ön)irónia, életérzés, poszterek, saját kezűleg varrott ruhák, álmok, érzések, koncert, a nyavalya, hogy miért nincsenek szubkulton belül többen  a városban és a többi. Rendben, előtűnik egy rakás sztereotípia is, de hát valljuk be: honnan is erednek ezek az igencsak erőteljes jelképek? És most nem a negatív sztereotípiákra gondolok, inkább a gyertyákra, az abszint-ivászatra, a pózolásra valamilyen szinten, hogy csak azokat említsem, amelyek előbukkannak a filmben. (De most tényleg, egy szubkultúrának lényege, hogy legyenek meghatározó elemei, még ha nem is mindig a legjellemzőbbek és legelőnyösebbek kerülnek be a köztudatba.)

Gypsy és Clive kapcsolata az egyik legszebb barátság, ami létezhet férfi és nő között, ám nagyon szépen érezhető ennek is az árnyékos oldala: mi van, ha egy kapcsolatban az egyik fél rátelepszik a másikra, meddig lehet saját maga fontosabb az embernek, mint a másik? Joga van-e (és ha igen, mikor) azt mondani az egyik a másiknak, hogy elég, most már ne csak rólad szóljon minden?

És van-e joga bárkinek a színtérről, amit otthonnak érez sokunk, pózernek bélyegezni a másikat, kinevetni egyetlen tévedés miatt? Vajon mikor fordul át az, amibe sokan mondhatni ,,védelmezően burkolják magukat", fojtogató hurokká, ami visszahúz és megbélyegez mindenki előtt, akit szubkultúra-testvérnek nevezhetnénk?

(ENYHE SPOILER)
Természetesen a végére minden kiderül, és lehet, hogy csak azért, mert a közelmúltban történt egy családi baleset, de én olyan szinten végigzokogtam az utolsó klubban előadott dalt, ahogy szerintem még életemben nem sírtam filmen soha. (Igen, érezhetően nem egy happy endes történet, de az élet többnyire nem csak boldog pillanatokból áll.)

(ENYHE SPOILER VÉGE)

Bár némely panasz szerint ,,nincs igazán története", én ezzel nem értek egyet, attól még, hogy egy film jelenetei nincsenek akcióval túlzsúfolva, extra rejtélyekkel és fordulatokkal megtűzdelve... időnként a valóságszerű érdekesebb tud lenni a fikciónál.

Szóval szerintem ha már másért nem is, érdekesség szintjén nem árt egyszer megnézni, hogy ilyen is van (ahogy én is nekiálltam), aztán hátha beleszerettek ti is. :)