Hát a tavalyihoz képest igencsak szerény mennyiségű csipkebogyóval sikerült hazatérnünk, mivel az előttünk járók úgy tűnik sikeresen leszüretelték az első fagy után. (Vagy még előtt, ki tudja, ha valaki csipkebogyó lekvárt szeretne csinálni, ahhoz még a puha bogyó kell, a teához - amit én is szeretnék - meg kell, hogy csípje a dér, ami már ugyan megtörtént, de korántsem olyan kegyetlen keménységgel érkezett, mint egy évvel ezelőtt.)
Gyakorlatilag alig tartott egy óráig az egész, lévén hogy későn indultunk, ráadásul csak amolyan "felderítést" szerettünk volna végezni, hogy merre érdemes menni, jók-e már a kis piros gyöngyszemek. Olyan hirtelen sötétedett, alig volt időnk, de mivel tudtuk, hogy már nem sok minden maradt, azért csak körbenéztünk egy kicsit.
Volt benne valami roppant szomorú, hogy ilyen kevéssel Halottak Napja előtt nem volt a közeli temetőben, ahol háborús hősök nyugszanak, senki nem volt, aki mondjuk virágokat vitt volna, vagy mécseseket az elhunytak tiszteletére... Pedig sokuk olyan fiatal volt még, biztosan várta őket haza testvér, szülők, szerelem.
Olyan gyorsan eltelt ez a szünet is - még egy nap és ennyi volt. Különös, hogy mennyi mindent terveztem - a rendrakástól kezdve, a tanuláson, filmezésen, túrázáson át egy csomó minden mellett addig az egyszerű célig, hogy minden nap kialszom magam végre és képes leszek tizenegykor lefeküdni... hát kérem szépen, érzem, hogy visszasírom még ezt az 'elpocsékolt' hetet.
Még vége sincs igazán, de már várom a téli szünetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése