Sopor Aeternus: The Sleeper (Edgar Allan Poe)

Edgar Allan Poe

Az Alvó


Ma, júniusnak éjfelén
Titokzatos hold néz felém.
Aranyszirmú mákony-kehely
Fülledt, fojtó párát lehel,
Csepp csepp után, zajtalanul
A hegy csöndes csúcsára hull
S lopódzik elpilledve, zöngve
A mindenségbe, le a völgybe.
Sírhalmon ing a rozmaring,
A liliom habokra ring,
S mit az éj ködfátyolba von:
Nyugodtan málladoz a rom;
És, mint a Léthé, nézd: a tó -
Tán szántszándékkal szunnyadó
S az ébredéstől borzadó.
Minden Szép alszik! - Itt, ime:
(Hol égre néz ablak szeme)
Iréne is - a Végzete!

Orcád ragyog! hogy' hagyhatod
Éjjel kitárva ablakod?
Fák csúcsáról ledér leget
Szűr át zsalud s a lég nevet -
Testetlen szél: boszorka-had
Szobádon ki s beszáll, szalad,
S a függöny-ernyőt lengeti -
Vésszel teli - rémmel teli -
Húnyt, hullámos pillád felett
(Mögötte lelked szendereg)
S a föld ölén s a fal tövén
Kél s hull az árny, mint síri lény.

Szép asszonyom, nem félsz nagyon?
Mért és mit álmodol vajon?
Ki küldött: távol tengerek,
Hogy elbűvöld e kerteket?
Különös arcod és ruhád
S főként: hosszabb fürt hull reád,
S óh, ünnepélyes némaság!

A hölgy alszik! Bár lenne rég-
Tartó mély álma hosszu még!
Szentül vigyázz álmára, ég!
E lak bár még dicsőbbé lenne
És még búsabb ágy állna benne!
Ő nyugszik - Isten adja meg:
Pillái zárva légyenek,
Míg szellemek kisértenek!

A hölgy alszik! Bár lenne rég-
Tartó mély álma lassu még!
Féreg, kerüld el fekhelyét!
Hol vén erdő árnyát veti,
Nagy boltív nyílhat majd neki -
Boltív, amely szárnyas, sötét
Kapuját sokszor tárta szét,
S családi gyászán diadalt
Ült, látva leplet, ravatalt;
S távol, magányba temetett
Falára Ő gyakran vetett
Még gyermekként egy-egy követ -
E kripta döngő ajtai
Hangját Ő már nem csalja ki
S nem borzad - árva kis pogány! -
Hogy ott a holt mordul talán.