Justina Chen Headley: North of Beautiful – Iránytű Önmagamhoz

Szokás szerint nemigen olvastam el se a fülszöveget alaposabban, se a kritikákat, véleményeket, sajnálom előre elrontani a meglepetést, na meg nem is szeretek egy olyan előítélettel hozzáállni, hogy na ez biztos klassz/pocsék lesz, mert xy azt mondta, én pedig megbízok az ízlésében (még ha aztán be is bizonyosodik, hogy igaza volt).

Nos, annyit viszont tudtam, hogy egy első ránézésre  tökéletes (szőke, tökéletes alak, gazdag szülő, jó tanuló, stb.) végzős középiskolás lány és egy ázsiai goth fiú fog majd összeakadni (és feltehetően párkapcsolat szintjéig is eljutni) a történet, és mivel egyfajta hobbim lett goth-karakteres könyveket olvasni, ez sem maradhatott le a listáról.

Terrának, a főhősnőnknek látszólag mindene megvan: tehetős családi háttér, kiváló tanulmányi révén lehetőség bekerülni akár több neves főiskolára, hobbiját, a kollázskészítést egy neves műteremben gyakorolhatja, ahol dolgozik is, a külseje makulátlan – bomba alakja van, csinos, a népszerű és kellemes megjelenésű, tipikus „lányokkedvence” sráccal randevúzik.  

Ám ha közelebbről megfigyeljük, korántsem olyan tökéletes az összkép: hiába a sok pénz, ha az édesapja, a fő kereső amolyan aranykalitkában tartja, édesanyjával együtt verbálisan napi szinten terrorizálja őket – ezért amaz evésbe menekül -, a vágyott fősulira való bejutást, ezzel együtt a menekülési  lehetőséget szintén  igyekszik ellehetetleníteni. Alakjáért nap, mint nap órákat edz, amit még a legjobb barátnőjének sem vall be, hogy kompenzálja azt, amin úgy tűnik, nem tud változtatni: az arcán elterülő tűzfoltot, amelyet minden egyes reggel vastag sminkréteggel tüntet el. Bár párja kívülről tökéletes, a belső értékekkel pont annyival kevésbé törődik, Terra tisztában van vele, ha nem lenne képes teljesen elkendőzni a bőrhibáját, a srác rá sem nézne.

Aztán jön a fordulópont, egy nap kap egy újfajta lézeres kezelésről szóló prospektust, amivel jó ideig nem is törődik, aztán mégis beadja a derekát. A édesanyjával a műtétről hazafelé vezetve megcsúszik a jégen és elüti a Jacobot, az ázsiai goth srácot. És ezzel mindannyiuk élete megváltozik.

Kicsit féltem, hogy Terra amolyan üresfejű, szépségmániás sablonkarakter lesz, viszont igencsak pozitívan csalódtam, méghozzá több fronton is.

Bár a történetet végig átitatja Terra saját szépséghibájával kapcsolatos időnként szomorú, máskor szarkasztikus vagy éppen reménykedő tépelődése, ami azok számára talán sok, vagy zavaró lehet, akik nem rendelkeznek hasonló problémával, mégis teljesen realisztikus marad, és nem csak és kizárólag erre koncentrál, hiszen a külső probléma mellett jelen van még egy igencsak súlyos és nem kevésbé valós gond, az édesapja. 

akár Terra is lehetne - f: gettyimages

A családfő zsarnoki módon telepszik az egész családra, melynek következménye, hogy mindenki menekül a maga módján: bátyja a messzi Ázsiába, édesanyja az egykor határozott kiállású, magabiztos nő  belenyugvó, elnyomott félként a kényszeres evésbe, öccse mindig úgy viselkedik, ahogy érzi, hogy leghamarabb kijuthat apja dühének útjából, Terra pedig nem szól soha vissza, csak magában forrong. Természetesen „kifelé” nem látszik semmi, de a felszín alatt nagyon nincsenek rendben a dolgok.

Lassan azt hiszem, némi szkepticizmussal fordulok (sok más moly álláspontját osztva) azokhoz a többnyire Young Adult vagy New Adult könyvekhez, amelyekben megjelenik a családon belüli erőszak, a szexuális erőszak, bántalmazás, különböző mentális zavarok és lelki eredetű problémák (self-harming, étkezési zavarok, stb.), az alkoholizmus, és ezekhez hasonló témák, ugyanis rendkívül nehéz élethűen visszaadni. Sokszor sajnos inkább saját paródiájává válik, vagy valamiféle túlromanticizált borzasztó rózsaszín dologgá, ami inkább árt, mint használ, hiszen se bemutatni nem képes egy ilyen helyzetet a kívülállók számára, esélyt adva arra, hogy jobban megérthessék, se segíteni nem tud egy picit azoknak, akik szeretnék azt érezni, hogy igen, nem vagyok egyedül, túl lehet lendülni rajta, nem fog örökké tartani.

Ezzel szemben itt elég szép képet kaptunk – már amennyire illethető egy ilyen helyzet a „szép” jelzővel: Terra apjának zsarnoki viselkedése nem csak egy-két látványos, elnagyolt, túljátszott alkalommal bukkan elő (tehát nem sima szülői szigor, mint ’nem veszed meg a századik ugyanolyan ruhát’), hanem tényleges alattomos, undorító önbizalom-rombolás, ami még csak nem is feltétlenül haragosan hangos vagy explicit, és amitől iszonyatosan ellenszenvessé válik, az olvasónak kedve lenne letörölni a képéről a vigyort, amit az vált ki, hogy bántalmazhat másokat és uralkodhat rajtuk, hiszen függenek tőle.

Terra egyszerre fél saját apjától (hiszen többször is említi, hogy azért jött össze az igencsak kidolgozott izomzattal rendelkező Erikkel, hogy alkalomadtán megvédhesse), mégis, rettegésnek nem nevezném, inkább egyfajta néma harag amit iránta érez, és azt sem feltétlenül önző módon, hiszen a legtöbb esetben édesanyját félti. Vívódik, hogy a saját szabadsága irányába haladjon, a szép jövő, a kibontakozás felé, de ott az édesanyja, akit nem szívesen hagyna egyedül.

akár Jacob is lehetne - f: pinterest

A mellékszereplők is meglehetősen életszagúra sikerültek, viselkedésük abszolút emberi, személyiségük összetett, még ha nem is túl sokat kapunk mindegyikükből (pl. Terra bátyjának barátnőjének megszólalásai a karácsonyi étkezésnél). Az írónő kifejezetten jól ábrázolta a lehetséges érzelmek sokszínűségét, sőt akár egyszerre való jelenlétét, a reakciók változatosságát (akár főszereplőnk arcára, akár a családi problémákra vonatkoztatva), olyan volt olvasni, mintha egy tényleg megtörtént, valódi esetet nézne végig az ember. Harag, bűntudat, kétségbeesés keveredik a mentegetéssel, amit a bántalmazott alkalmaz a bántalmazó iránt a kívülállókkal szemben.

Amikor megtörtént a baleset, érezhető volt, hogy igen, ez itt a fordulópont, innen – bár nem szélsebesen, de valamiféle változás indult el, ami mindenki életében komoly szerepet fog majd játszani.

A karakterfejlődés szépen kidolgozott, ahogy – mint említettem – a személyiségek is sokrétűek és finoman árnyaltak, különösen tetszett, ahogy a kívülállóknak szánt „arc” elválik attól, amilyen valójában az ember, a felelősség, az elvárások, a munka világa, a másoknak megfelelni akarás, mind olyan körülmény, amitől álarccá változhat a külvilág számára fenntartott kép – és eljön a pillanat, amikor Terra ráeszmél, hogy némelyik családtagja olyan értelemben rég nem létezik, ahogy ő elképzeli. A kedves, szeretett hozzátartozók is lehetnek közönyösek, munkától megcsömörlöttek, és a bántalmazók is legbelül sérült, bántalmazottak. 

Érdekes volt látni, hogy mennyire hatással vannak egymásra az emberek, ha valaki bekerül valaki más életébe, mindketten változnak, ezt sok YA/NA könyv sajnos nemigen kezeli megfelelően. Ugyanez a helyzet a szülő-gyerek kapcsolattal, végre egy olyan apa, akinek a gorombasága nem merül ki a „nem veheted meg azt a drága holmit” szinten, és végre egy anya, aki – bár mellékszereplő – mégis képes haladni, és korrekt módon viszonyul a gyerekéhez, számos YA/NA könyv vagy egyáltalán nem veszi számításba a szülők fontosságát (esetleg klisés módon „sokat dolgoznak/épp üzleti úton vannak, stb.), vagy olyan irreálisan viselkednek, ami minden, csak épp szülői magatartás nem.

forrás: china-mike

Kifejezetten tetszett, hogy belekerült az „elveszett térkép”, ami után Terra apja kutat, feltételeztem, hogy ez csak egy amolyan háttérsztorit színesítendő, de amúgy továbbiakban nagy szerepet nem játszó dolog, örülök, hogy nem így lett, és annak is, hogy nem volt végig minden cselekményszál szem előtt, hanem szépen, finoman egymásba fonódva bukkantak fel és tűntek el, körülbelül ahogy a mi valódi életünkben is vannak olyan elemek, amelyek időről időre kerülnek csak rivaldafénybe, nem feltétlenül foglalkozunk velük folyton.  Pont ezért is tudott a végén a csattanó (a megérkezéses jelenet) nagyot ütni, nem számítottam rá, pedig kézenfekvő volt.

És hogy mi okozza a feszültséget? Nyilván eleinte adott Terra kényszeres tökéletességre törekvése, mellette az önértékelési problémái, a családi és párkapcsolati nehézségek, később pedig – ahogy egyre közelebb kerülnek Jacob-bel egymáshoz, a tény, hogy neki van valakije, amit mindvégig titokban tart.

Goth-szemszögből: különös volt, hogy Terra nem riadt vissza Jacobtól, nem kezelte csodabogárként (feltételezem, az írónő számára nem ismeretlen e szubkultúra), sőt menőnek és vonzónak találta, úgy érezte, észre sem venne egy olyan lányt, mint ő. A későbbiek során Jacob személyisége jobban kibontakozott, stílusa egyszerre komoly, szemlélődő és csipkelődő. Értelmes, és képes feltenni a főhősnőnek azt a kérdést, amit saját magának is réges-rég fel kellett volna, hogy miért ad annyira más (az apja) véleményére – ez a hozzáállás pedig abszolút goth szubkultúra-jellegzetesség, igen jól eltalálták a karakterét. Külön kiemelik többször is, hogy Jacbos képes ott észrevenni a szépséget, ahol más nem - kell ennél több?

"Megfordultam, és ott állt a fiú, tetőtől talpig feketében, és kétséget kizáróan életben. Halloween bulikon és ritka seattle-i  kiruccanásaimon kívül nemigen láttam még ilyet: távol-keleti  goth fiú fekete hosszú kabátban, fekete farmerben, fekete rockkoncertes pólóban. Úgy tűnt, a látvány a Leavenworth-beli népeknek is újdonság volt, mert egyre többen bámészkodtak a szétroncsolt kocsim körül. Éberen figyelték, mintha gothnak lenni közveszélyes bűntett lenne, vagy olyasféle zavaró tényező, mint a Seattle-ben kószáló, magukban beszélő részeg hajléktalanok."

"Még a körmei is gyászos feketére voltak lakkozva."

"Jacob szeme sötétszürkével füstösre volt sminkelve, engem is megszégyenítő ügyességgel. Fekete szemei obszidián kristályként ragyogtak, és narancssárga végű haját tüsire zselézte."

"– Memento mori... – mondtam, amikor Jacob aláírni készült az aprócska papírt, amit a mini geoládában találtunk. A láda régi cukorkásdoboz volt, és mágnessel erősítették egy öreg cséplőgép aljához. Még jól emlékeztem rá, hogyan írta alá Jacob az első közös zsákmányunkat: MM.
Szinte odakarcolta a betűket, határozott, sötét vonalakkal. Felkapta a fejét, és meglepetésében a ceruzával kicsit el is szakította a papírt.
– Szóval, ne feledd, hogy meg kell halnod? Huh. Morbid – sóhajtottam unalmat színlelve – Kissé közhelyes, nem? Mármint olyan goth alapelv.
– Pedig jó filozófia. Beválik. A halál elkerülhetetlen, élj meg minden napot úgy, mintha az utolsó lenne."

Személyes vonatkozásban ez a regény annyiban állt hozzám közel, hogy – ahogy Terrának is, nekem is egy tűzfolt-szerű elváltozás helyezkedik el az egyik orcámon, különös volt egy hasonló (bár elképzeléseim szerint látványosabb) rendellenességgel bíró karakterről olvasni. Bár nekem nem voltak különösebb problémáim ebből adódóan, a történet némelyik részét, Terra, illetve Jacob némelyik gondolatát nagyon is át tudtam érezni (tényleg igaz az, hogy ha kedvesen mosolygunk, akkor kevésbé figyelnek a „problémára”, és az is, hogy ha a gyerekeknek pár szóban elmagyarázza az ember, megértik és természetesnek veszik, míg a felnőttek kevésbé). Aztán én is jártam lézeres kezelésre, nekem is volt ronda, bedagadt-belilult, érzékeny, nem volt kellemes emberek közé menni – és nekem sem igazán segített látványosan, bár feltételezem, hogy ha jobban erőltettem volna a dolgot, talán lehetett volna ez másképp, de az enyém szerencsére olyan fajta, hogy halványult magától is annyit, hogy ne legyen igazán feltűnő, na meg idővel megbékéltem vele annyira, hogy nem foglalkoztat (az meg főleg nem, hogy mások mit gondolnak róla).

Találó mind a magyar, mind az eredeti címválasztás, a történetben sokszor felbukkannak a térképek, az útkeresés, frappáns módon még a fejezetcímek is ehhez lettek igazítva, kis iránytű-rózsa illusztrációk a fejezetek elején. Néha már-már soknak éreztem a számos hasonlatot, melyet a különböző térképekkel kapcsolatos dolgokhoz sikerült párosítani, de még éppen belefért, hiszen végtére is egy olyan lány történetét olvashatjuk, akinek az apja térképkészítő, és valamilyen módon ő maga is a saját térképét készíti folyamatosan.

Külsőségeiben szép kis könyv, igényes darab, a borító passzol a történethez, ám talán némileg könnyedebb sztorit sejtet, viszonylag kevés félregépelést találtam (ami szemet szúrt, az a „college” szó „kollégium” fordítása, ez amolyan hamis barát, valójában főiskolát jelent, néhol furcsa volt, pl. amikor Karin, Terra barátnője azzal az indokkal próbálja lebeszélni főhősünket, hogy „mit akarsz egy olyan fiútól, aki még középiskolába fog járni, amikor te már kollégista leszel?” Az, hogy valaki középsulis, még nem zárja ki, hogy kollégista legyen, ekkor esett le, hogy valami nem stimmel, vagy a következő beszélgetésnél: „rengeteg ruhát rendeltünk neked. - Milyen ruhákat? Anya és Norah cinkosan összenéztek, de anya szólalt meg: – Hát olyanokat, amilyeneket kollégista lányok hordanak.”).

Abban is biztos vagyok, hogy vannak olyanok, akik nem tudják átérezni a főhősnő problémáit, esetleg soknak találják a térképes dolgokat, és ezt viszonylag meg is értem, mert bazi nehéz lehet egy viszonylag szokatlan problémával küzdő ember bőrébe képzelni magunkat. (Olvastam olyan véleményt, ami szerint Terra felszínes, ám feltételezem, hogy aki ezt gondolja csak azért, mert a csaj szeretné elfedni azt, amiről úgy érzi elcsúfítja, annak nagy eséllyel soha nem volt efféle problémája, így nem is érezheti a súlyát – kívülállóként pedig bármely más ember gondját könnyű vállrándítással, vagy „nem is olyan nagy dolog”, esetleg „vannak szerencsétlenebbül járt emberek is” kommentárral letudni.)

Egy szó mint száz, lenyűgöző olvasmány volt.

forrás: geocachingmaine

(És újra kedvet kaptam a geocaching-hez :) )