Mats Strandberg, Sara B. Elfgren: A tűz (Engelsfors-trilógia 2.)

A Kör után olyan roppant hiányérzetem támadt, hogy muszáj volt azonnal folytatnom a trilógiát, a következő rész, amely a Tűz címet viseli, megnyugtatóan vastag példánynak bizonyult, mégis túlságosan hamar elfogyott.
Az előző rész egyfajta enyhe függővéggel zárult, bár a történetnek megvolt a maga katarzisa, mégis  képes volt felkelteni az olvasó kíváncsiságát: vajon hogyan tovább? Képesek lesznek a Kör tagjai igazi csapatként viselkedni? Meg tudnak majd bízni egymásban a végsőkig? Vajon a képességeiket ki tudják –e fejleszteni időben olyan szintre, hogy meg tudják fékezni a rájuk (és a városra, a világra) leselkedő veszélyt?
Mi lesz az Anna-Karin ellen indított per kimenetele? Nicolaus visszatér valaha?

"Vége a nyárnak és a kiválasztott hat lányt a gimnázium második osztálya várja. A szünidő szinte rettegésben telt el, és ők felkészültek a gonosz erők következő lépésére. Ám a veszedelem olyan irányból fenyegeti őket, ahonnan egyáltalán nem számítanak rá. Egyre nyilvánvalóbb, hogy valami nagyon nincs rendjén Engelsforsban. A múlt összefonódik a jelennel, az élő találkozik a holttal. A Kiválasztottak között még szorosabb lesz a kötelék, és a lányok megint rádöbbennek, hogy a rendkívüli képesség vagy a varázslat sem vigasztalja a boldogtalan szerelmeseket és nem gyógyítja meg az összetört szíveket… A svéd szerzőpáros fiatal felnőtteknek szóló trilógiájának első kötete, a Kör, óriási sikert aratott az egész világon, és nagy várakozás előzte meg a folytatást, melyben újabb sötét és misztikus fordulatok borzolják az olvasók idegeit."

Továbbra is az a véleményem, hogy az írópáros mesterien operál a feszültségkeltéssel és annak fenntartásával, a különböző szálakat tökéletesen kézben tudja tartani. A karakterek továbbra is életszerűek voltak, és hála az égnek karakterfejlődésben sincs hiány, ahogy történnek a többnyire rosszabbnál rosszabb dolgok, van aki szívósabb és eltökéltebb lesz, van aki közel beleroppan, de mindannyiukon megérződik, a változás.

A történetvezetéssel meg vagyok elégedve, olyan csapásra sikerült vezetni a főszálat, amire nem számítottam (aki olvasta: PE), roppant ijesztő volt belegondolni, hogy egy első ránézésre pozitív indíttatásúnak tűnő szekta milyen károkat képes okozni. Nem csapott át a tanmeseszerű társadalomkritikába, hangsúlyosabb volt maga a történet, mintsem hogy szájbarágóssá vált volna, éppen elég izgalmas volt, hogy szinte fel se tűnjön az olvasónak, mégis elgondolkoztassa. Amúgy eredeti ötlet, attól retten meg igazán az ember, ami karnyújtásnyira helyezkedik el, ami olyan hétköznapi, hogy akár meg is eshetne velünk. Ez részben pont ilyen.

Még árnyaltabbá, csavarosabbá vált az egész, tényleg ott bujkál végig a gondolat, hogy valami nincs rendben és semmi sem az, aminek látszik, az olvasónak van lehetősége együtt izgulni, találgatni a lányokkal, nem lövik le a következő oldalon a megoldást. Hasonló a helyzet a karakterfejlődéssel is, mivel rengeteg idő telik el és számos dolgot történik, sokat változnak mind a főhősök, mind a mellékszereplők.

Jópofa volt Mona, sokszor megmosolyogtatott, tetszett a semleges, mégis kissé zsugori (sőt, mi több pénzéhes) személyisége, a gunyoros humora, az emberekhez való viszonyulása.

Roppant sok  szomorú, feszültségteljes esemény követte egymást  is, ezt egyáltalán nem sajnálom, pont attól lett igazán átérezhető, hogy bár a baj ideiglenesen elmúlt (gondolom ezzel nem leszek túl spoileres, ha eljött volna az apokalipszis, nem lenne harmadik kötet :D), hőseink nem nyugodhatnak meg és örülhetnek a győzelemnek, hiszen a gyász keserűvé teszi a nehezen megszerzett „győzelmet”.  Nincsen rózsaszín szirupos happy end, sőt. Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy ide fog vezetni, viszont így utólag (elolvasva a harmadik kötetet is), teljesen korrekt.

Szintén plusz pont a karakterfejlődés, nagyon finoman változik a legtöbb szereplő, nem egyik napról vagy eseményről a másikra, hanem lassan, időnként éppen csak egy-egy árnyalatnyit, szinte észre sem veszi az olvasó, csak azt, hogy egyszerre – de nem egyik pillanatról a másikra – mennyivel talpraesettebb vagy éppen kevésbé nevezhető „gonosznak” némelyikük.

Ami viszont nem nyerte el a tetszésemet, az a fordítás. Úgy tudom, gyorsan kellett végezni vele, hosszú és nem egyszerű mű, az biztos, viszont maradtak benne olyan furcsaságok, amelyek szúrták a szemem, emiatt nem vonnék le a történet értékéből, hiszen nem az író hibája, viszont zavaróak voltak. Némely értékelésből kitűnik, hogy mások is észrevették, sőt a későbbiekben a nevek keveredésére is lesz példa, szóval ettől nem vagyok túlságosan elragadtatva. (Ilyen egyszerűbb dolgokra gondolok, mint hogy a fiatalok „Mondj igazat vagy légy bátor és tedd meg”-et játszottak, ami azért magyar nyelvterületen erősen „igazság vagy bátorság”, esetleg „felelsz vagy mersz” néven elterjedt. Aztán a neten a hozzászólások „commentek” maradtak, amire nem mondanám, hogy fixen helytelen, csak fura, nem igazán szerencsés. Aztán volt puhafedeles helyett „paperbeck”, meg ilyenek, hát sajnáltam rendesen.)


Részletek a goth/alternatív karakterekről:

„Olivia (…) kék haja radioaktív vattacukorra emlékeztet. A vastagon sminkelt arc sápadtabb, mint valaha. A púderbe vékony árkokat mosnak a legördülő izzadságcseppek.”
 

"Annak idején mind a hárman egyszerre kötöttek ismeretséget egymással. Egy bandába kerültek, együtt jártak bulizni. Linnéa és Elias azonnal megkedvelték egymást, mintha a barátságuk eleve elrendeltetett volna. Olivia azonban erőltette a közelséget, rájuk akaszkodott. Kicsit hasonlított egy idegesítő kishúgra, aki mindenáron szeretné leutánozni a nagy testvéreit. Akit annyira lefoglal, hogy mindent jól csináljon, hogy végül aztán minden egy kicsit rosszul, kicsit kínosan sül el. Ha Elias egy éppen felfedezett együttesről beszélt, Olivia esetleg másnap az említett együttes tussal kicirkalmazott nevét viselte a karján, miközben azt hajtogatta, hogy iszonyat sokáig hallgatta a zenéjüket.Olyan könnyű volt átlátni Olivián, hogy Linnéa már nem is izgatta fel magát. De egyvalami még mindig halálosan felbosszantja: amikor Olivia a „szorongásával” és a „problémáival” kérkedik. Úgy beszél róluk, mintha valami szuper kütyük lennének. Pedig a lány a legdurvább családi idill közepette él. A mamájával, a papájával és a két bátyjával, akik mindig úgy bántak vele, mint egy kisbabával, kedvenccel, kis királylánnyal. Linnéának néha az az érzése, hogy Olivia csak önfényezésre használja Eliast és a fiú feltételezett öngyilkosságát. Mintha ettől a barátságtól eredetibb személyiséggé válhatna. Máskor viszont, mint most is, lelkiismeret –furdalása támad az ilyen gondolatok miatt. Olivia az egyetlen ember a régi bandából, aki  továbbra is tartja vele a kapcsolatot, annak ellenére, hogy Linnéa sosem bulizik már velük. És még az is előfordul, hogy jól érzik magukat együtt, bár Linnéa ebben a pillanatban nem emlékszik rá, mikor történt ez meg utoljára."

Olivia, forrás: illusionernasblogg

"Csak úgy zörögnek Olivia topján a láncok, miközben közelebb hajol Linnéához. (Linnéa) most fekete tüllszoknyát visel, amin időnként megcsörrennek a rávarrt apró fényes fémpókok, amikor egymáshoz ütköznek. Mindenki megbámulja. Egy középkorú férfi még meg is kérdezte utána kiáltva, hogy cirkusz érkezett-e a városba.
–    Hogy bírod ezt a sok bámészkodó szempárt?
kérdezi Minoo útban a szociális gondozó irodája felé.
–    Csak egy jól működő alapvető hülyeségteszt – feleli Linnéa.
–    Azonnal látszik, kik a beszűkült agyúak. A statisztika egészen
kétségbeejtő."

"Minoo olykor oldalra sandít, hogy szemügyre vegye a másik lány profilját, a fekete frufrut, a vállig érő fekete hajat, melyet Linnéa két copfban fogott össze, a hatalmas napszemüveg mögé rejtett, erősen sminkelt szemeket."

"Linnéa elindul. Elmegy Ingrid kocsmája mellett, a turkáló mellett, ahol néha dolgozni szokott anyagokért és régi ruhákért cserébe, amelyeket azután átalakít magának. Mivel Ingridnek általában nem sok kuncsaftja akad, Linnéának marad bőven a portékából. Múltkor egy óriási felhőnyi fekete tüllt kapott, amiből már pontosan tudja, mit fog csinálni."

*

Megtudhattuk azt is, hogy Elias Nine Inch Nails-t hallgatott és Poe volt a kedvenc írója, továbbá szerette a temető látványát.

Tetszett a karakterük megformáltsága, bár Linnéa az előző részben nem volt kifejezetten szimpatikus, számomra kissé keserű és elutasító (bár a múltja miatt teljesen érthető), ebben a kötetben sokat finomodott és fejlődött, több betekintést engedett az író, aminek örültem. Eliasért kár, mert kellemes alaknak tűnt a többiek leírása, visszaemlékezése alapján, de azért ott bujkált a gondolataim között, hogy van az a mondás, hogy „halottakról vagy jót vagy semmit”. Aztán Olivia, nos ő nem került közelebb a szívemhez értelemszerűen, bár érezhető rajta, hogy mennyire szeretne kitűnni, végül tényleg abba a „pózer-izzadságba” fullad. Az az érdekes, hogy ennek ellenére nem mondanám őt sem igazán negatív és ellenszenves alaknak, mert ha megértjük a motivációját, inkább szánakozik felette az ember – és nem egy ilyen van (természetesen a mágikus képességeket leszámítva) a való életben is, aki foggal-körömmel kapaszkodik a különlegesség látszatába.

Összességében érdekes és izgalmas könyv volt, egy olyan téma köré építették, amire – mint írtam is, nem számítottam, viszont működött, ez a lényeg. Nem merném azt mondani, hogy volt olyan jó, mint az első rész, inkább másmilyen volt, másra terelődött a hangsúly, nyilvánvalóan kevésbé keltett amolyan felvezetésszerű érzést. Akinek az első rész tetszett és kíváncsi a válaszokra (na meg egy sor újabb kérdésre), annak mindenképpen ajánlom.

Hamarosan jön a beszámoló a harmadik, befejező könyvről és a videóról :) Addig is, az előző részt itt találjátok: A Kör